"Keveset beszélünk a rossz lelkiismeretről(...). Pedig anélkül nincs semmi. Hűség sincs. Se rekord. És talán nincs is más igazi motor bennem, csak ez, a rossz lelkiismeret(...)ha az ember megpróbál jobban mögéje nézni, hogy mit miért-akkor...fut. Fut, mert menekül-azt mondják. Csak azt teszik hozzá ritkábban, hogy szüksége is van arra, ami elől menekül" (Mészöly Miklós: Az atléta halála)

Egy futó életének apró mozaikjai. Egy múlt összerakása emlékekből. A futás. Sok-sok minden van ebben a regényben.

Nem könnyű könyv. Én mégis javaslom, hogy olvassátok el.

Komolyan mondom, nincs annál szürreálisabb érzés, mint amikor kora reggel a telefonodért nyúlsz (a szemüveg még nincs rajtad), és azt látod, hogy messenger engedély-kérés érkezett valakitől.

És akkor elakad a lélegzeted. Mert azt látod, hogy Lubics Szilvi akar egy üzenetet küldeni neked.

Ne nevessetek, de akkora sokkot kaptam, hogy először leejtetem a telefont, aztán ijedtemben majdnem visszautasítottam a kérést. Kiabálok a férjemnek, hogy "Képzeldalubicsszilviüzenettküldöttnekem", amire kedvesen visszadörmög, hogy épp a kávémmal bajlódik, de rettenetesen örül ennek a hírnek :D

Szilvi megköszönte a tegnap a Futásról Nőknek blog oldalára felkerült cikkemet.

Istenem! Szilvi! Hát, te ne köszönj nekem! Én vagyok hálás, hogy ...

Azt hitte, hogy minden flottul megy. Nincs az a szar kiégés érzés, sőt egész kellemesen érzi magát.

Oké, van egy kis vízhólyag a nagy lábujj hajlítójánál, de ez legyen a legnagyobb baj.

Kissé mámoros, félig ködfátyolos tekintettel bámul a világba, ahová még nem érkezett vissza, de hát a boltos nénit aztán piszkosul nem érdekli, hogy ő másfél napja futott egy kicsit, s ezért minden kérdést háromszor kell neki elismételni.

Csoszognak az ovi felé, A fia csak csak csacsog, miközben tekeri a kis pedálokat a bringáján, ő meg próbál lépést tartani vele.

Vetkőzés, cipő, pisi, hol a váltócipőm. Sodródik, ideteszi, odarakja.

És akkor beüt. Beüt az a bizonyos.

Tulajdonképp egy ártatlan beszélgetés. Mert mindig így ...

Végkifejlet

- Gratulálok- halad el mellettem. Ő 24 órás.

Nem tudok válaszolni. Csak fekszem a kövön, és minden feszültség és öröm patakzik belőlem. Eső és könny és nyál keveredik az arcomon.

- Gratulálok, hát nem kell sírni!-kiabálja, és már el is viharzik.

És beestünk

12 órával korábban még mindig nem tudom felfogni, hogy ott vagyok, ahová már tavaly is nagyon vágytam. De ahová még nem álltam készen sem fejben, sem felkészülésben egy évvel ezelőtt.

Most itt. Kurvára nem ismerek senkit. Csak a "lubicsszilvit". Meg Maráz Zsuzsával már futottunk a Szőlős körön, ahol már akkor is úgy éreztem, hogy olyan pozitív aurája van, ami nekem nagyon szimpatikus.

És persze vannak nagy nevek, arcok, idegenek, akik ...

A jövő héttel lezárul egy szakasz.

1170 km van a talpam alatt idén.

Hogy vagyok?

Amikor Mártinak írtam erről, akkor egy hasonlat jutott eszembe: jelenleg be vagyok gubózódva, és Sárváron ki akarok bújni ebből a gubacsból.

Ha a fejben nincs kétely, akkor az úton nincs akadály- ezt a rohadtul elcsépelt, úton-útfélen facebook-idézetté silányított motivációs izét folyton az arcomba tolta egy rakat oldal.

De, hogy ez milyen végérvényesen igazzá égett az agyamban.

Ezekkel a kicseszett sorompókkal szórakoztam napokon át. Futás közben. Újra meg kellett tanulnom elhinni, hogy meg tudom csinálni. Mint amikor gyerekként hatalmasat buksz a bringáddal,és félsz felszállni újra. Aztán győzködnöd kell magad, hogy nem felejtettél ...

Ezt a velős üzenetet az UB-s kísérőm írta. Nos, Gergő többnyire ilyen remekbe szabott mondatokban osztja meg élményeit. Csak a lényegre szorítkozva, semmi felesleges sallang, semmi fellengzős romantika. Ez nagyon jól működött a Szőlős körön, amikor 80 km-en teszteltük egymást. 

A férjem sem bőbeszédű, edzett vagyok. Meg futás közben amúgy sem szeretek hosszan trécselni.

Szóval: a helyzet az, hogy Gergő múlt hétvégén -némi társas közegben- körbetekerte a Balatont. Perfekcionista. Gondolta, teszteli az utakat, meg a bringát, meg a zseléket az UltraBalaton előtt: így nem habozott nekivágni a 220 km-es távnak.

Lőtt néhány képet is.

Ez például a 31. km-nél készült. Idézem a helyzetjelentést:

"Majdnem elfelejtettem ...

Ez a hét nagyon taccsra vágott. Úgy érzem, elfogytam, kimostam az agyam, kilúgoztam a testem.

A hét eleji futások már jelezték a kifáradást: magas pulzus, totyogós 6-8 km-ek. A férjem is jött velem bringával, mert nem éreztem a lendületet, az akarást magamban.

Csütörtök-péntekre kellett hagynom a 2 edzéses napokat, ami megint csak nem volt jó párosítás. Kifulladtam a szombati 10-esre.

A héten berobbant az allergiám is (ami nálam elsősorban a szemeim ödémásodását, és non-stop orrfolyást jelent), ami nagyon lerontotta a közérzetem. Próbálom szinten tartani, de ilyenkor legalább 2 hét kell, hogy helyre rázódjak.

Az egész hét sodródás volt, és a mai nap egy igazi csalódás számomra. 55 km helyett 52 km jött össze. De az ...

- Még hány km van hátra?

- 11.3 km

(kis idő múlva)

- És most még hány km van hátra?

- 4.2 km

(pár perccel később)

- Még mennyit kell mennünk?

- Ott, a saroktól csak kb. 1 km

- Anya, hát ez nem igaz. Neked minden fűszálhoz van km-jelződ?

-Igen :P

2.5 évnyi futás után már tudom jól, ha nagyon neki készülök a hétvégi hosszú futásnak, annak csak nyögés lesz a vége. A nagyon neki készülök (értsd: órák hosszat tökölök) dolgot megspékelte a reggeli óraátállítás, és az, hogy a gyerekek öleléséből elég nehéz volt kikecmeregnem az ágyból.

Aki sokat fut, arról sokan azt hiszik, hogy imád futni. És alig várja, hogy tolhassa a km-eket. A nap és a hét bármely szakaszában készen áll egy kis futásra.

Hát, rohadtul nem.

Ez kb. olyan, mint amikor a humoristát megállítják az utcán, hogy mondjon már egy jó viccet. És speciel nem tud. Meg nem is akar.

Ma én is így indultam neki. Ezért aztán a második 20 km-es körömre a párom is becsatlakozott bringával. 

Kilépünk a ...