Találkozások. Erről szólt a hétvégi 12 órás OB Békéscsabán. De hát nem erről szól minden ilyen alkalom?

A pálya szélén állva skizofrénszerű állapotban töltöm az órákat. Az ismerős arcok, az ismerős érzések és mondatok, amik ott Bent elhangzanak. Sok-sok kis univerzum, amibe bele lehet pillantani, de csak távolról szemlélni.

Igen, néha nagy a kísértés, hogy belelépjek, a részévé váljak, de tudom, hogy most a kinti világ részese vagyok. Nem léphetek bele, mert szétrobbantom, szertefoszlik...csak óvatosan  egyensúlyozhatok a buborék szélén. Még ha tudom, ismerem, hogy mi történhet a fejekben; még ha tudom mi van a műanyag dobozokba zárva, ismerem a mérőkanalakból kiszóródó por illatát, a kezemre folyó gél idegesítő ragadását, ahogy a szétázott póló feláztatja a sót a hátamon.

Ahogy formázom a szavakat a mellettem ülő szavaival "Még 17 kört futok. 100-nál kiszállok". És tudom, hogy nem fog kiszállni, de ő még nem tudja. Kényszerítem magam, hogy ne szóljak semmit.

Körök és kétségek. Nem tudom, mi lenne a jó. Szerinted mi lenne a jó?

Egy kör és még egy kör, hány perces egy kör? Mikor volt sótabletta? Vedd fel, és tedd le! Mi a francnak cipeled? Mi a francnak ez az egész? 

Mi értelme a szenvedésnek? Mi értelme mindennek?

Kétségek nélkül hiszek itt mindenben, és mégis folyamatos kétségeim vannak.

"Hol a mulatság, miért van vége?
Csak én táncolok ebbe a szélbe

Bál volt itt, most véget ér
A szobában ülők arca csupa dér
Járkál csak, ki tudja mit ítél
A viharvert szíveken a szél"

A kép forrása ITT