Én eddig úgy kerültem a melegben futást, mint ördög a tömjénfüstöt. Ha a melegre gondolok, akkor ugyanis mindig az a kép jut eszembe, ahogy az UB utáni reggelen az ágyamon fekszem, miközben Márti és a férjem két jégakku közé szorítja a fejem. 40 fokos lázat csillapítandó.

Szóval mindig átnyálazom a naptárat, és júniustól szeptemberig kihúzok minden versenyt.. Mármint azokat a távokat, amin jól érezném magam.

És akkor idén úgy gondoltam, ideje lenne felnőni a futáshoz. Mert az nem úgy működik, hogy csak akkor szeretem a gyereket, ha tündérien szót fogad, hanem akkor is szeretem, amikor éppen körbetekeredik a takony fején miközben a földön fetreng ordítva. Kínos. De mégis csak az én kölköm. Felmosom a padlóról és megölelem.

AZ URH Szeged Sportegyesületnek köszönhetően tavaly már kipróbáltam egy brutális nyári futást 28 km-en, idén pedig az 50 km-es távba ugrottam fejest.

7 kör, körönként valamivel több, mint 7 km. 2*1.5 km a töltésen, a maradék pedig erdős-földes terepen. Mivel itt nem kell azon izgulnom, hogy jut-e kiflivég a frissítésen( merthogy vérprofi a frissítés mindig: dinnye, banán, sajt, oliva, tonic, kóla, sótabletta etc.. ), így csak a saját bogyóimat és hülyeségeimet vittem.

A verseny elsősorban próbaként állt össze a fejemben, ahol kipróbálhatom, hogy mivel érdemes kurva melegben okosan futni, így elsősorban 2.5 kg jeget vittem, Sponser izót bekeverve, 1 L bio gyümölcslevet és 1 L ásványvizet. Persze mindent lefagyasztva. Az új ivómellényembe dobtam 2 Hammer gélt és 2 Sponser gélt és nálam volt 2×500 ml izó.

Két kínzóbb szakasz is volt az útvonalon:mindkettő a töltésen félig-meddig aszfaltos borítással,  zéró árnyékkal- tulajdonképp tök egyforma volt mindkettő, és mégis nehezebbnek tűnt a kör eleji szakasz.

De miért? Ezen sokat gondolkodtam az úton.

A különbség csak annyi volt, hogy míg az elején Makó felé, a kör második felében Szeged felé kellett megindulni a töltésen.Semmi más különbség nem volt. És mégis úgy programoztam be folyton az agyam, hogy már csak 5-4-3 stb.  van hátra ebből a nehezebb szakaszból. 

Az egész hosszútáv futás az agy játéka veled. A kihívást vagy elfogadod és belemész a játékba, vagy hagyod, hogy komótosan feldaráljon.

A forgatókönyvnek megfelelően ezen a 1.5 km-es szakaszon jött a dráma a szokásos km-sávban, kb. a harmadik kör után. 

Először az volt az érzésem, hogy bekövetkezett az, amitől tartottam: nem bírtam kontrollálni az ivást, és feleslegesen vedeltem. De éreztem, hogy igazából nem ez a bibi. Nem is a meleg.

Mentálisan nem tudtam tovább játszani. Megindultak a parázna gondolatok, hogy mégis mi a francot akarok. Nem bírom a meleget. Nem bírom a migrént. Nem is edzettem eleget az elmúlt hetekben, mert egy tisztességes 40-es kört sem tudtam végigcsinálni. Csak toldozgattam-foltozgattam a 30-as edzéseket. De hát, ez tudjuk, mire elég. Semmire.Szart sem ér. Nulla vagyok. A futáshoz futni kell, nem futogatni.

És mindig azokra az emberekre kell figyelni, akik a legcsöndesebben, legfeltűnésmentesebben állnak rajthoz. Nem azokra, akik méregdrága cuccokban, kompressziós szerkóban sokkolnak, hogy te milyen béna vagy; akik nagy hanggal és arccal vetődnek a rajtban, vagy kibeszélik a gondolatokat a fejedből. Hanem a csöndes, feltűnésmentes emberekre. Ők a veszélyesek.

És engem pont egy ilyen ember kerülgetett. Pont úgy futott, ahogy én és pont magamat láttam benne. Lopva a rajtszámára néztem: naná, hogy nála is négy iksz volt felvésve, mint nálam. Ez visszavitt a játékba. Szóval innen is köszönöm Anikónak, aki segített és nem húztam haza a töltésről. Helyette arra kezdtem koncentrálni, hogy előtte fussak jó pár méterrel. Idegesítően jól futott.

És eszembe jutott Zazi, aki a versenyére vitt magával egy gondolatot (2Mózes 33:14): "Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? :(...) Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket" .

Hát, Zazi..én ezt  kilométereken át mondogattam magamban. Néhányan rám köszöntek az erdőben, és én meg csak mormoltam félhangosan, hogy nem kell más, csak az, hogy jöjjél velem. És tényleg jött, basszus. 

Minden más csak okosság.

Pakoltam szorgalmasan jeget: a melltartómba előre és hátulra, a sapkámba. Féltávnál már úgy néztem ki mint egy jéghordó teve. A víz beállt a cipőbe, a talpamról már felázott pár rétegnyi bőr, és gyors fejszámolás után hamar rá kellett jönnöm, hogy jobb lesz még 2 órán át elsüllyesztenem a pisilés-vágyamat, valamint a leszakadt körmömet sem lesz időm kiszedni a zokniból, mert elég szorosan haladtunk Anikóval.

A Hammer gélt eldobtam a picsába. Könyörgöm! Imádom a csokoládés, mogyorókrémes ízeket, de ki a franc akar 40 fokban, 10 liter izzadsággal a hátán tömény csokit nyelni?

Maradt a piros Sponser, amit 10 perc után megadta a hajtólöketet. Óránként egy sótabletta és 2 fehérje kapszula.

Próbáltam kontrollálni az ivást, főleg ez okozott némi nehézséget, és muszáj volt a vízre is figyelni, hogy a gélnek is legyen értelme.

Még mindig az utolsó kör a legszebb. Mindig az utolsó lépések a legfelemelőbbek.

II. helyezés 6 ó 40 perc. A francbavele. Erősen vidéki játékos vagyok én. Nem túl izmos, és lehetett volna jobb is ha...és..ha...

Köszönöm, hogy ott lehettem, köszönöm a futótársaim töretlen biztatását és lelkesítését! Köszönet az URH-nak a szervezésért!