Egy hónapja volt a Mindszenti Didergő, szóval most már muszáj lesz írnom róla, hogy megmaradjon emlékként ez a nap is.

Kezd hagyománnyá válni (...ha lehet ilyenről beszélni 3.5 évnyi futás után), hogy a januárt valamilyen hosszabb és nyúzósabb versennyel kezdem. A Híd túl messze van-t még épp nyakon csíptem, amikor utoljára lehetett a hosszabb távot is teljesíteni (60 km), azóta azonban már csak mínusz 30-as teljesítménytúra van meghirdetve, ami Makóról indul. Így ehhez már nem csatlakoztam. 

Idén tök véletlenül keveredtem bele a Mindszenti Didergőbe. Mindenféle táv, többek között 50 km is, hideg és hó, ráadásul itt, a szomszédban. Hülye lennék, ha kihagynám. 

Szépen elterveztem pikk-pakk az utat, amikor a verseny előtti este szólt az uram, hogy szép és romantikus elgondolás a kompozás, de jelenleg sajnos nem opció a csonttá fagyott Tiszán. Így némi kerülővel tudtunk csak Mindszentre jutni, miközben az autóban aggódva követtem nyomon a külső hőmérséklet kijelzőt. Mire odaértünk, már -10 fokot mutatott.

Nem öltöztem túl vastagon (egy rövid ujjú technikai felső, egy hosszú ujjú technikai felső, egy vékony futó felső és egy vékony mellény),nyakamban egy csősál meg a fejemen. Ha a fejemen már kellően átázott, akkor átcserélhetem menet közben is.

Verseny előtt néhány nappal sikerült is a versenykiírást rendesen elolvasnom, amiből kiderült, hogy tulajdonképp terepversenyre neveztem, ami - január lévén - hóval, jéggel és még több hóval és még több jéggel fog járni. Hurrá! Mivel választhattam a rózsaszín aszfaltos Adidas cipőm és a rózsaszín aszfaltos Adidas cipőm között, így az utolsó pillanatban még beszereztem egy cipőre húzható csúszásgátlót végszükség esetére.

Mondanom sem kell, hogy nem használtam.Mondjuk- így egy hónappal a verseny után -nem tudom, miért nem.

A frissítés szolid és egyszerű: víz, tea, banán és sós mittomén mi.Az persze eszembe sem jutott, hogy esetleg hozhatnék valami normális izót magammal. Na, mindegy. Nekivágtam a dolognak egy sós és egy banános Sponser zselével meg valami BCAA-s löttyel, amit végül meg sem ittam.

A verseny előtt még meg is interjúvoltak az ultrázás szépségeiről és a téli öltözködés izgalmairól (ITT). Találkoztam néhány kedves szegedi futótárssal, akiket végre nemcsak online ismerek, hanem személyesen is össze-összefutunk egy-egy versenyen.

10 kör, körönként 5 km-rel, szóval a kedvenc körözésem, amiben azért a terep tartogatott némi izgalmat. Amikor a szervezők rajt előtt figyelmeztettek minket, hogy a városi szakasz veszélyesebb lesz a jég miatt, még ötletem sem volt, milyen lesz vajon a terep.

Elárulhatom: még izgalmasabb volt.

A töltésig felvezető szakaszt konkrétan folyamatos jégborda borította, így a keskeny járdán próbálkoztunk, ahol kevesebb jéggel kellett megbirkózni. Na, itt már éreztem, hogy a lábamon lévő cipővel végigfutni ezt az 50 kilit olyan lesz, mint bungee jumpingolni egy nem megfelelő hosszúságú kötéllel.

A töltés oldalán vígan szánkóztak és csúszkáltak a kölkök, nekünk a tetejére kellett feljutni, amit vagy izomból felfutással vagy négykézláb láttam csak kivitelezhetőnek. A táv első felében az első variációt, a második felében inkább a második opciót választottam. A töltésről lejutva bevetettük magunkat az erdőbe, ahol máris egy Spartan Race közepébe csöppentünk, hatalmas kidőlt fák alatt kellett mászni, aztán felmászni és ugrani.

Na - gondoltam - ez roppant vicces lesz a 7-8.körtől. Vékony erdei csapáson vitt az út, természetesen hóban, mire újra fel kellett mászni a töltés oldalán, hogy aztán a töltésen haladhassunk, pontosabban csúszhassunk tova. Itt már annyi jég volt, hogy csak  a szerencsén múlott, hogy egyszer sem ültem seggre. A szakasz végén bekanyarodtunk az üdülő övezetbe, változatos talajviszonyok megint, míg végre láthatóvá vált a Tisza.

Piszok hideg volt, minden lefagyva, frankón, viszont a táj, az egész ártéri szakasz így télen is csodálatos volt, még a sokadik kör után is. A töltésről leereszkedve egy kis erdei szakasz, majd lassan visszakanyarodtunk a város felé. Itt volt a legszemetebb része a körnek: vastag hóval borított szántóföldi rész, amin szabályosan fájt átfutni.

Aztán a lezáró szakasz újra a jó kis jeges aszfalt, ahol folyton azt lestem, hol van némi biztonságos pont, amire léphetek, míg végre visszaértünk a rajtközponthoz.

10 km után 5 km-enként mindig megálltam, de csak egy-két percre. Kicsit aggódtam, mert éreztem, hogy a mellényemen is átüt az izzadság, de végül különösebb meghűlés nélkül megúsztam a dolgot, igaz, a verseny végére minden ruhadarabomból csavarni lehetett a vizet.

Az utolsó köröknél néha olyan érzésem volt, mintha valami hitchcocki tájban futnék, ahol legyilkolták az összes szereplőt. Párszor megkérdeztem Ádámot, aki a mérést csinálta, hogy van kint még egyáltalán valaki a körön, mert olybá tűnik, mintha egyedül bohóckodnék kint. Megnyugtatott, hogy még vannak jócskán.

Végül 6 óra 17 perccel elsőként érkeztem be az 50-es csajok közül (mondjuk, nem volt tumultus, mert összesen 3-an vágtunk neki ennek a távnak csajok :P ). Lehajigáltam mindent magamról, az öltözőben, ami idő közben a helyi népművészeti szakkor helyszínévé alakult át. Még úgysem vetkeztem korongozó mamik szemének kereszttüzében.

Na, ez is kipipálva. Jövőre jöhetünk újra.