"Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti"
- G, tényleg kíváncsi lennék a véleményedre! Mit gondolsz így utólag az Optivitáról?
- Ööö, hát nem nagyon tudok róla mit mondani, üldögéltem ott meg olvasgattam, és jobbra-balra szaladgáltak emberek egyre lassabban és egyre kevesebben. A végén meg csomóan lámpa nélkül. És elég hideg volt. Hát, asszem ennyi.
- Ott ültél 10 órán át a pálya mellett. Mit éreztél közben kívülállóként?
- Hogy mennyi finom csoki és hogy nem szabad hozzányúlni. Ja, meg hogy madárcsicsergős üldögélésre számítottam, és ha kiírták volna, hogy a pálya 12 m-re lesz az M7-től, akkor nem számítottam volna erre. Nem nagyon gondoltam közben semmire, de pont ez volt a célom.
Lent hideg szél, fent arcpirító meleg.Továbbra is kínlódom azzal, hogy nem bírok vegyülni, és szegény G-t is erre kényszerítem, amikor a két frissítőpont közé hurcoljuk a cuccaimat, miközben mindenki a rajtközpontban terít asztalt.
De G. azt mondja, nem bánta. Beszélgetett egy csomó érdekes emberrel és egyébként is, ő is introvertált. Nem szeret vegyülni.
A tónál nézegetem hosszan a már vékonyra olvadt jégréteget, motyogok, Vagy nyugtatom magam vagy elmondok egy imát. Nem tudom.
Készségesen hátravonulok a rajtkapuban. Nincs túl sok keresnivalóm az élmezőnyben, ahol épp vb-kvalifikációért zajlik az aszfaltkoptatás. Nekem most futnom kell 100 km-t, nincs más dolgom.
Felfutás a partról egy kis emelkedőn, aztán egy végtelenül hosszú és unalmas egyenes oda és vissza. És oda és vissza.
Természetesen már a 2. körben rám tör az ünnepi hangulathoz nem passzoló azonnali pisilési kényszer, amit jegelek a 40. km-ig.
G. tündéri: úgy osztogatja a fehérjét és sótablettát a markomba, mint a mikulás, én meg jó kislányként dobálom is az arcomba.
Judit és Hanka integet és kiabál be a partvonalról, Judit még képet is lő rólam, ami nagy szerencse, mert G annyira bele van merülve a frissítésbe, hogy elfelejti megörökíteni az unokáimnak, hogy nagyanyjuk egyszer még az Optivitára is elpofátlankodott.
De milyen is lenne egy ultrafutóverseny probléma nélkül...persze, persze, mint a gyerekkor dackorszak nélkül.
50-60 km táján a pulzusom önálló életre kelt, és elindult nélkülem. A végtelenbe és tovább.
Nagy riadalom, folyton az órát lesem, hogy visszaszuszakoljam a normál tartományba, de egyre nehezebben megy és a lassú totyogás még jobban fáraszt.
Márti telefonon instruál, Kisházi Laci tempóváltásokat javasol, és ez tényleg lassan-lassan visszazökkent.
Mire észhez térek, a gyomrom dönt úgy, hogy nem kér több gélt. Hurrá! Keverem-kavarom, de egy gyors reflexszel kijön az első nyelet, így G-nek már csak annyit kiabálok, hogy tegye el a géleket a francba, mert a látványuktól is hánynom kell.
Közben épp bevágom a 70. km-t, amikor Muhari Gábor befejezi a 100-at. Izé...furcsa érzés.
Érzem, hogy sok volt az édes muníció (gél, befőtt, kóla, izó) így a 75-85. km között már azon agyalok, milyen új frissítést rakjak össze Sárvárra. Gondolatban összeturmixolok mindenféle gabonát, zöldséget. Elképzelem, ahogy próbálom magamba tölteni. Telik az idő, felveszem a lámpát, imbolygok ide-oda, lépéseket számlálok a frissítőpontok között.
Ennem kellene, de semmit nem kívánok. Megrágok egy kis sós ropit, kiköpöm. A paradicsom sem csúszik le. 30 km-re már csak a gyümölcslevek adnak energiát, de nem érzem magam éhesnek vagy kimerültnek.
"Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti" (Zsoltárok 37:5 )- ezt olvastam az első kanyarban egy futótársam pólójának hátulján. Amikor az utolsó körre indulok, és hallom, ahogy a nevem elhangzik, megint erre gondolok.
Indulunk haza.
