Komolyan mondom, nincs annál szürreálisabb érzés, mint amikor kora reggel a telefonodért nyúlsz (a szemüveg még nincs rajtad), és azt látod, hogy messenger engedély-kérés érkezett valakitől.

És akkor elakad a lélegzeted. Mert azt látod, hogy Lubics Szilvi akar egy üzenetet küldeni neked.

Ne nevessetek, de akkora sokkot kaptam, hogy először leejtetem a telefont, aztán ijedtemben majdnem visszautasítottam a kérést. Kiabálok a férjemnek, hogy "Képzeldalubicsszilviüzenettküldöttnekem", amire kedvesen visszadörmög, hogy épp a kávémmal bajlódik, de rettenetesen örül ennek a hírnek :D

Szilvi megköszönte a tegnap a Futásról Nőknek blog oldalára felkerült cikkemet.

Istenem! Szilvi! Hát, te ne köszönj nekem! Én vagyok hálás, hogy hallhattalak, írhattam rólad, meg egyáltalán. Hát, fasorban sem vagyok hozzád képest, de még ifjú padavannak sem mondhatom magam.

Mekkora utat tettem meg, és ebben mekkora inspirációja volt a futásnak, Szilvinek, meg a futótársaimnak. Tegnap egy másik (szakmai jellegű) örömhírt is kaptam. Csak azt tudtam mondani, hogy miért kapom ezt a rengeteg jót? Miért került ennyire minden a helyére?

Azért, mert a futás, és minden ami a futással kapcsolatos testi-lelki munka, szenvedés és öröm olyan gyökeres változásokat hozott az életemben, amit elhinni sem merek. És még elfogadni is csak nagyon óvatosan.

Ez a kép 2 éve készült. Na, ebből is látszódik, hogy maradok a minimalista stílusnál, ugyanis azóta is ezt a széldzsekit és hosszú nadrágot használom. A cipő egy ezeréves Asics, azt is jó sokáig gyűrtem.

"Azt hittem, ha valaki képes lefutni 100 mérföldet, tisztára zen lesz, megvilágosodott állapotba kerül, és mint mosolygós Buddha osztja osztja majd a fene nagy békét a világnak. Nekem nem sikerült, ugyanaz a hülye punk vagyok, aki voltam, de megmarad a remény, hogy egyszer mégis azzá válik az ember, akivé szeretne, hogy jobb, békésebb emberré teszi a futás".(C.McDougall: Futni születtünk.Park Kiadó. 2013. 171.p)

Pedig volt egy fontos megvilágosodás. Tavaly a Balaton Szupermaratonon. 4 napig nagyon kemény gondolatok jártak a fejemben, és a verseny végén döntöttem: kilépek abból a kötöttségből, ami boldogtalanná tett, ami nagyon nem én voltam, ellenben fojtott, fájt és lekötött. Ez a döntés szó szerint rengeteg könnyel és sírással járt, és alapjaiban fordította át az életemet.

És hirtelen minden könnyebb lett, hirtelen minden a helyére került. Olyan találkozások, lehetőségek jelentek meg váratlanul az életemben, amelyek mind-mind ajándékok. 

Ma egész futás alatt ezen gondolkodtam. És annyira elérzékenyültem tőle, hogy a 12. kilométer tájékán elkezdtem zokogni.

Nos, igen. Kissé üveges tekintettel néztek rám, mert erre a megvilágosodásra pont a belvárosban került sor. De hát, ennek most ki kellett jönnie.

Bármi lesz, bármi fog történni az UltraBalatonon, nem fog megrengetni. Mert én már begyűjtöttem 2016-ra a boldogságot és a hálát.

(21 nap)