- Eljössz még egy 24 órásra. Jövőre. De aztán utána legközelebb csak nosztalgiázni fogunk visszajönni Sárvárra. Egy hatórásra- mondja a férjem, miközben egy normális kávézót keresünk egy normális kávéval. Jót nevetünk. Sárváron. Hol máshol.
Két és fél órával korábban kelünk, hogy még legyen…
Azt hitte, hogy minden flottul megy. Nincs az a szar kiégés érzés, sőt egész kellemesen érzi magát.
Oké, van egy kis vízhólyag a nagy lábujj hajlítójánál, de ez legyen a legnagyobb baj.
Kissé mámoros, félig ködfátyolos tekintettel bámul a világba, ahová még nem érkezett vissza, de hát a boltos…
Végkifejlet
- Gratulálok- halad el mellettem. Ő 24 órás.
Nem tudok válaszolni. Csak fekszem a kövön, és minden feszültség és öröm patakzik belőlem. Eső és könny és nyál keveredik az arcomon.
- Gratulálok, hát nem kell sírni!-kiabálja, és már el is viharzik.
És beestünk
12 órával korábban még…
A jövő héttel lezárul egy szakasz.
1170 km van a talpam alatt idén.
Hogy vagyok?
Amikor Mártinak írtam erről, akkor egy hasonlat jutott eszembe: jelenleg be vagyok gubózódva, és Sárváron ki akarok bújni ebből a gubacsból.
Ha a fejben nincs kétely, akkor az úton nincs akadály- ezt a rohadtul…