Azt hitte, hogy minden flottul megy. Nincs az a szar kiégés érzés, sőt egész kellemesen érzi magát.

Oké, van egy kis vízhólyag a nagy lábujj hajlítójánál, de ez legyen a legnagyobb baj.

Kissé mámoros, félig ködfátyolos tekintettel bámul a világba, ahová még nem érkezett vissza, de hát a boltos nénit aztán piszkosul nem érdekli, hogy ő másfél napja futott egy kicsit, s ezért minden kérdést háromszor kell neki elismételni.

Csoszognak az ovi felé, A fia csak csak csacsog, miközben tekeri a kis pedálokat a bringáján, ő meg próbál lépést tartani vele.

Vetkőzés, cipő, pisi, hol a váltócipőm. Sodródik, ideteszi, odarakja.

És akkor beüt. Beüt az a bizonyos.

Tulajdonképp egy ártatlan beszélgetés. Mert mindig így kezdődik.

Csak annyit kérdez az óvónő, aki tündéri-bűbáj és tényleg imádja, hogy...hogy: - Jön-e veletek nagymama az anyák napjára?

És aztán csodálkozik, hogy nem, tényleg nem jön. Mert bár még nem olyan öreg, bár a 40-es mezőnyben futott, de neki már az égadta világon senkije sincs, csak az az egy szem húga és az apja. És a férje is tök egyedül van. Neki meg senkije sincs rajta kívül. Csak a gyerekek.

Ezt most így kimondani, ezzel most így szembesülni lyukat vág a ködfátyolon.

És itt megpattan benne valami. Aminek persze már rég meg kellett volna pattannia. Ez csak egy utolsó feszítés volt, egy utolsó húzás a húrokon.

Sírva fordul ki a kapun.

És az sztk-ban naná, hogy prosztó az asszisztens csaj, amikor időpontot kérne. Naná, hogy nem látja rajta, hogy neki most nem egy odahajított papír és szó kell, hanem tű és cérna. Hogy összevarrhassa ezt a fátylat.

Hogy még ezen keresztül nézhessen át abba a másik Világba. Ahova most nagyon nem akar visszatérni.