A jövő héttel lezárul egy szakasz.

1170 km van a talpam alatt idén.

Hogy vagyok?

Amikor Mártinak írtam erről, akkor egy hasonlat jutott eszembe: jelenleg be vagyok gubózódva, és Sárváron ki akarok bújni ebből a gubacsból.

Ha a fejben nincs kétely, akkor az úton nincs akadály- ezt a rohadtul elcsépelt, úton-útfélen facebook-idézetté silányított motivációs izét folyton az arcomba tolta egy rakat oldal.

De, hogy ez milyen végérvényesen igazzá égett az agyamban.

Ezekkel a kicseszett sorompókkal szórakoztam napokon át. Futás közben. Újra meg kellett tanulnom elhinni, hogy meg tudom csinálni. Mint amikor gyerekként hatalmasat buksz a bringáddal,és félsz felszállni újra. Aztán győzködnöd kell magad, hogy nem felejtettél ám el tekerni.

1 hét múlva Sárvár.

Én nem mászkálok futóversenyekre, évente 1-2 nagyobb alkalom van, amire készülök, így egy ilyen verseny nekem tényleg ünnepnap.

Nem vagyok bennfentes futó, nem vagyok tagja ilyen-olyan különleges fórumoknak, nincsenek nagy futós barátságaim, nem veregetnek vállon lépten-nyomon ismerősök. Megyek, futok, jövök.

Hát -a látszattal ellentétben- én olyan magamnak való futó vagyok, aki szereti összerakni, mit is visz magával a következő versenyére:

1. Nem baj, hogy kutyaütő leszek. Nem baj, ha sorra leköröznek, mert ezek soha nem érdekeltek. Én csak a legjobb formámat akarom megmutatni magamnak.

2. A 100-as szám nagyon szép, a lehető legkerekebb. Ennyi kört mindenképpen szeretnék futni.

3. 12 óra hosszat a pályán leszek. Bármilyen formában.

4. Nem indulok neki a szokásos naiv mentalitásommal. Elkezdek úgy viselkedni, mint egy összeszedett futó, aki épp 100 km-t akar futni, és ehhez nagyon összeboronálja a gondolatit, a kajálását és az ivását. 

5. Mindig van valami. És ezzel a valamivel meg kell küzdeni. 

6. "Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé..."