2.5 évnyi futás után már tudom jól, ha nagyon neki készülök a hétvégi hosszú futásnak, annak csak nyögés lesz a vége. A nagyon neki készülök (értsd: órák hosszat tökölök) dolgot megspékelte a reggeli óraátállítás, és az, hogy a gyerekek öleléséből elég nehéz volt kikecmeregnem az ágyból.

Aki sokat fut, arról sokan azt hiszik, hogy imád futni. És alig várja, hogy tolhassa a km-eket. A nap és a hét bármely szakaszában készen áll egy kis futásra.

Hát, rohadtul nem.

Ez kb. olyan, mint amikor a humoristát megállítják az utcán, hogy mondjon már egy jó viccet. És speciel nem tud. Meg nem is akar.

Ma én is így indultam neki. Ezért aztán a második 20 km-es körömre a párom is becsatlakozott bringával. 

Kilépünk a kapun, átpislant a túloldalon lévő cukrászdára, majd kedvesen rám néz, és halkan sóhajtva ennyit mond: "Minden normális ember most épp ott ül, és cappuccinot iszik, vagy süteményt eszik. Vagy otthon van, és húsvéti filmeket néz a tv-ben. Nem lehetne valami olyasmi hobbid, amit otthon csinálhatnánk?" Aztán egy újabb sóhaj kíséretében nekilendülünk.

Útközben megbeszéljük, hogy 5 km-t még lenyomok a kör végén egyedül, ő addig felrakja a rizst főni. Részletes útmutatót adok (milyen rizs, hol van, egy bögre rizs-két bögre forró víz, letakar, nem kavar). 

Lenyomom ezt a nemszeretemfutást. Csak a gyerekekre tudok gondolni. Hogy aranygaluskát ígértem délutánra, és a tojásfestéssel is el vagyunk maradva. Alig várom, hogy hazaérjek.

Otthon gyors ebéd, bedőlök a kádba.

És ekkor behoz egy cappuccinot. A kávézóból.

Óvatosan a kád szélére helyezi, és csendben kimegy.