Ez a hét nagyon taccsra vágott. Úgy érzem, elfogytam, kimostam az agyam, kilúgoztam a testem.

A hét eleji futások már jelezték a kifáradást: magas pulzus, totyogós 6-8 km-ek. A férjem is jött velem bringával, mert nem éreztem a lendületet, az akarást magamban.

Csütörtök-péntekre kellett hagynom a 2 edzéses napokat, ami megint csak nem volt jó párosítás. Kifulladtam a szombati 10-esre.

A héten berobbant az allergiám is (ami nálam elsősorban a szemeim ödémásodását, és non-stop orrfolyást jelent), ami nagyon lerontotta a közérzetem. Próbálom szinten tartani, de ilyenkor legalább 2 hét kell, hogy helyre rázódjak.

Az egész hét sodródás volt, és a mai nap egy igazi csalódás számomra. 55 km helyett 52 km jött össze. De az milyen kínnal. Egyedül kellett nekivágnom, és a futózsákom végig olyan nyomást gyakorolt rám, minta köveket cipelnék a hátamon.

Délre már 25 fok volt, égett mindenem, és a 35. km-nél már tudtam, hogy ez nem jó. Hiába frissítettem, ettem szorgalmasan, toltam a zselét, egyre rosszabb lett. És igazából nem tudom, mi történt: nem fájt semmim, nem volt húzódás vagy görcs. Mentek a lábaim, és mégsem. 40-től már szinte 2-3 km-enként kellett megállnom.

Igyekeztem minél távolabb jutni a körömmel, mert tudtam, hogy az otthon közelsége visszaránthat. Így legalább muszáj volt a hazajutáson dolgoznom.

A kutaknál locsoltam magam szorgalmasan, de ez csak ideig-óráig volt jó. Futás, kocogás, szenvedés. Meg-megállás.

Eljött az a pont, hogy leültem egy buszmegállóban, és zokogtam. 

Az agyam befékezett, a testem nem azt csinálta, amit akartam. És fogalmam sincs, miért.

Visszafelé többször is belegyalogoltam, kocogtam. Potyogtak a könnyeim, de összeszorított szájjal haladtam. 

Nem is tudom, hogy értem haza. Csalódott voltam. Vagyok.

Utáltam az egész napot. Hetet.

117 km-rel zártam. Elég volt.