Csalódott vagyok. És a csalódottságomat ráhúzhatnám az Ady-féle "Valaki útra vált belőlünk" sorra. Rácibálhatnám, de minek?

Persze igen patetikus lenne, és naná, hogy tökéletesen passzolna egy futós bloghoz. Meg ha valami hollywoodi filmben lennénk.

De ezt kérem, az élet írta.

A tegnapi posztom kapcsán Laci, a futótársam felvetette, hogy ő még hisz az emberek jóságában, a jó szándékban. Ezen hosszan gondolkodtam. Én sok mindenben még mindig olyan naivan szemlélem a világot. Azt hiszem, a futásban is.

De itt is elmondom: hidd el, Laci, én is hiszek még ebben a dologban. Sőt!

Hiszek abban, hogy a futótársak, a közösségek, amelyekben mozgunk hasonlóan működnek, éreznek. Nem tudok másként gondolni a futásra, és a velük kapcsolatban állókra, mint szeretettel. És ebben benne van mindannyiunk hibája, emberi mivolta, botlások és tévedések. Hogy néha vannak kisebb csalódások. És nagyobbak.

Na, tessék.

Azzal kezdem, hogy nem leszek patetikus, most meg mégis.

Szóval, mindez benne foglaltatik.

És tegnap, amikor erről gondolkodtam,  mégis leírtam és kimondtam egy szót egy régi futós történet kapcsán: cserbenhagyásos gázolás. 

És itt és most, a saját érzelmi grafománságomba bugyolálva végre elmondhatom, mit is jelent ez számomra. Mert cserbenhagyásos gázolás is van még ebben a naivitással szemlélt futós világban is.

A cserbenhagyás a kommunikáció teljes blokkolását jelenti: a nem szólok a közösséghez, az emberhez, megszűnök létezni számukra. Nem állok ki, és nem mondom annak a közösségnek, ami szeretett, ami  tisztelt, ami a végsőkig nyújtotta a karját és a szívét, hogy: Srácok..."Talán eltűnök hirtelen"-ismeritek ezt a király József Attila -verset, ugye?

Mert ez a cucc együtt mozog, lélegzik, tűz ki célokat és érez. Elvárások nélkül. Pontosabban, ha elvárás van, az csak úgy definiálja, hogy őszinteség. Mert enélkül minden kamu. A futás is.

Nem kell a rizsa, nem kellenek a készre szabott szerepek, amit felráncigálunk másokra és magunkra, hogy saját világunkat továbbra is biztonságosan kipárnázhassuk.

Voltak igen fojtó emlékeim az elmúlt húsz-harminc évből. Amikor a kommunikáció megvonása a büntetés egy formája volt. Ha nem szólnak hozzám, ha semmibe veszik a hangot, az írást és a reakciót, akkor azzal én is semmibe vagyok véve. Megszűnök létezni. Egy senki vagyok. Csupa kis betűvel.

Mivel nálam ez egy igen erős nyomvonalú érzés, így igen erősen reflektálok is rá, ha bármikor szembetalálom magam vele.

Úgy tűnik, a futós világban is szembetaláltam.

És az én másik nagy hibám, hogy nem bírom érzelmi dolgokban összevarrni a szám. Mindig felfeslik valahol.

És ez most itt feslett fel bennem.

Persze válaszok már nincsenek. Marad a "sebedet mindig elvakartad," érzés.

Nincs itt semmi látnivaló. Fussunk tovább, srácok!