Tudja, de nem akarja tudni
Annyiféle arca van a fájdalomnak. Hányféle találkozás, Istenem.
Először csak szemlesütve, óvatosan nézte. Puhán formázta a kezeivel. Gyógyította kötszerrel, simogatással. Morfiummal.
Később tehetetlen dühvel viselte. Félelemmel vegyes fájdalommal remegett. Rohant vele sírva az orvoshoz éjszaka. Pici gyerekölelés. Halálos félelemben.
A fájdalom tanít. Tanulsz belőle, formál és tanít. A tiéd is, a másoké is. Ne nyomd el!-mondta neki.
De vajon mit tanít?
A fájdalma legtöbbször bent csírázik ki, és löki előre. Sodorja az úton.Ez a fájdalom inspirál, kifordítja, mint egy szakadt ruhát, ami belül arra vár, hogy láttassa magát. Láttassa önnön egységét.
De a test. Ez az alattomos test. Megint érzi. Ezt már gyűlölve ismeri. És már tudja: ezt nem bírja átformálni.
Tehetetlenül üt az öklével. De ez ott van mozdíthatatlanul, fékezi és az arcába ordít: Állj!
Ő csak némán formázza a szavakat. Béna.
Mintha megmarkolta volna valaki a lábát, lerúgná magáról és sietne tovább. De vonszolja magával a fűbuckàk között. Két kézzel csimpaszkodik belé.
"Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben".
Tudja, hogy mi a dolga. Tudja, de nem akarja tudni.
Aztán csak álmában nézi magát kívülről. Piheg, nyugszik.
