Az UB után  megfogadtam, hogy két hétig rá sem nézek a futócipőre. Így most nem tudok olyanról beszámolni, hogy már a következő héten futottam egy laza 50-est, és majd ' megvesztem a büdös futócipő szagáért, miközben azon járt az agyam, hogy mi lesz a követező nagy megmérettetés. Mert tényleg holnap megyek el először futni.

2 hét.

Azt gondolom, marha gyorsan összeraktam magam. Tavaly ilyenkor a BSZM után egy hétig a hányás-hasmenés-szédülés kombóval küzdöttem a verseny után. Most vasárnap reggel volt némi kellemetlen láz, egy kis robotikus mozgás, de az is eltűnt hétfőre,amikor újra egyben voltam, futóképes állapotban. Aztán szerda éjszaka beindultak az éjszakai térdszurkálások...azt hiszem, utoljára terhesen voltak hasonló élményeim. Azóta viszont eseménytelenül (értsd:mindennemű fájdalom elmúlt) teltek a napok.

Elég sok munka zúdult a nyakamba, rögtön a verseny után, így nem sok idő maradt a sebeket tépkedni, és nyalogatni. Inkább rendbe raktam a hátam a lányom gerinctornájával, amit a gyógytornász kitalált neki.

És közben rohadt szarul éreztem magam, attól, hogy nem érzem magam szarul.

És csodálkozva olvasom a beszámolókat, utózöngéket, depressziós sirámokat azoktól, akik egyéniben nem tudták teljesíteni mind a 220 km-t. Van,aki világvége hangulatot kiált, mások úgy érezték, hogy nincs értelme tovább futni ezek után.

Álljunk már meg egy szóra, drága felek!

Hát, kik vagyunk mi?

Nők, férfiak, anyák és apák, valakiknek a gyermekei, én újságíró és kereskedő, te talán tanár, ő meg informatikus.

És mellette AMATŐR futók. Vannak céljaink, útjaink, amin haladunk előre. Hol dombokon, hol hegységeken át kell robognunk, sétálnunk, kocognunk. Néha megállunk pihenni, néha sokat pihenünk.

Vannak célok, és ezek a célok nem lesznek semmivé azáltal, hogy te 220-ból 90-et, ő meg 180-at futott.

Én pont ezért kezdtem el futni. Mert életemben először rátaláltam valamire, ami felállít a holtpontokról, akár egy edzésen, akár a Pécsely-Vászoly-Dörgicse szakaszon egymás után 5-ször, 10-szer, akár egy befejezetlen UB-kör után.

Miért kellene csalódottnak lennem?

A tőlem telhető legtöbbet futottam ki magamból, és tudtam, hol kell lejönnöm a pályáról.

De a francba is...miért nem vagyok kurvakibaszottul csalódott?

2 hét.

Érzelmi alapon futó futó vagyok. És sokat gondolkodtam azon, hol vannak most az UB-val kapcsolatos érzelmek belőlem. Hol az extázis? Hol a sok felkavaró élmény? Vajon miért hagyott bennem a sárvári verseny sokkal erősebb lenyomatot, mint ez a 140 km?

Az UB-ra mindig úgy gondoltam, mint egy 220 km-s távra, amiből szeretném a lehető legtöbbet kihozni. De valahogy nem tapadtak érzelmi szálak rá. Vagyis ami rátapadt, az a kihívás, a táv, a sok-sok km utáni vágyra rakódott rá.

Szerettem volna jobban szeretni. Akartam jobban szeretni. De nem tudtam feltétel nélkül és pozitívan szeretni, ami nekem alapvetés egy versenyre való felkészülésben.

Mondom én, hogy amatőr vagyok.

Mondom én, hogy érzelmeken futok.

Jó futásokat! :)