Van egy nagyon kedves barátom. Az a fajta ember, akivel mindig jól esik beszélgetni, ha összefutunk, mert hasonlóan látjuk a világot, sok érdekes dolgot hallok tőle.

Ma arról beszélgettünk, milyen egy óceánjárón dolgozni.

Meséli, hogy kezdetben óva intették a hajózástól: ha 3 évnél többet tölt valaki fedélzeten, akkor szinte képtelen lesz visszaszokni a szárazföldre. Ő 7 évig dolgozott hajón, és majd' 10 kemény évébe telt, mire visszaszocializálódott a szárazföldre.

"Tudod, a szabadság. Ott nem jönnek a sárga csekkek, nem kell a NAV-hoz rohangálnod. Minden zárt keretek közt zajlik, egy olajozott gépezetben, ami hihetetlen szabadságot ad. Szabadságot. És erről lehetetlen leszokni, amint visszatértél a szárazföldre"

Nevetek:- Ez olyan, mint a futás.

Bólint. Igen. Ez pont ez az érzés. (fiatalabb korában ő is aktívan sportolt)

Aztán képtelen dolgokról esik szó.

Hogy mennyi mindent megtanul az ember kényszerűségből egy hajón: tud mentőcsónakot vezetni, hajóorrából biztonságosan fejest ugrani (ebből vizsgázott is), és ő kezelte a hűtőkabint. Vizsgázott abból, mit kell tenni, ha valaki meghal. Tud holttestet mosni és megtanulta a hűtőkabin kezelését.

Hiszen egy luxushajón nem lehet pikk-pakk megoldani egy temetést.

Nevetek. Milyen különös az ember. A sorsok és történetek.

És ma 3 éve, hogy elkezdtem futni. Ma 3 éve.

Akkoriban nem a futásról írtam blogot, hanem arról, mi a teendőd, ha otthon kell ápolnod valakit.

Ma visszakerestem azt a bejegyzésemet, ahol arról írtam, hogy elkezdtem futni.

Minden egy álommal kezdődött:

“Hosszasan bolyongok az utcán, teljesen kihalt a város. Furcsa, hogy nem látok egyetlen autót sem, pedig errefelé mindig nagy volt a forgalom.

Hirtelen feltűnik egy család: anyuka, aki babakocsit tol, és egy pici csecsemő, aki négykézláb mászik mellette az aszfalton (?). Mintha káprázna a szemem. De, ahogy közelebb érnek felém, látom, hogy valóban az aszfalton mászik, alig takarja a testét ruha. És megindulnak az út túloldalára. Az anya nem veszi fel a picit, hagyja, hogy egyedül másszon át a közben forgalmassá váló körúton. Ordítok neki, hogy vegye fel a gyereket, de mintha nem hallaná. Iszonyatosan kalapál a szívem, rohanok feléjük.

És ekkor egy hatalmas traktor tűnik fel. Közelít feléjük, de mintha tudomást sem vennének róla. Üvöltök és rohanok közben.

A traktor vezetője mintha nem látná őket. Hatalmas csattanás. A pici a földön, a kerekek közé szorulva.

Rosszul leszek, haza támolygok. Otthon kérdezi a párom, mi van velem:- Mintha ki lennél száradva. Mikor ittál utoljára?

Nem bírok válaszolni, lefekszem az ágyra.

Megérkezik egy doktornő, fölém hajol. Ekkor elsötétül minden, és egy hatalmas ütést érzek a mellkasomon. Nagy mennyiségű levegő áramlik be a tüdőmbe. Felugrok. Újjáélesztettek”. (egy álomból)

Ekkor kezdtem futni. Ma 3 éve.

És azóta mennyi mindent megtanultam. A futásról. A munkáról. A hullámvölgyekről. A barátságról. A csapatmunkáról. A kötődésről és az elválásról. A legmélyebbről felszakadó sírásról és eufóriáról.

3 év. Mintha egy új élet kezdődött volna 2013-ban.

Vajon vissza kell-e térnem valaha a szárazföldre?