A mai 90-es első 20-as körét elcsesztem. Ezen nincs mit szépíteni. Nekiindultam, mint az első két napon, minden nélkül. Azt gondoltam, hogy a félúton megcsapolt  kút elég lesz. Nem volt.

Ilyen fáradt állapotban sokkal hamarabb kellett volna innom. És nem csak egyszer. És nem csak vizet.

Természetesen ekkor szakadt az eső a legjobban, így 10 km után totál átfagytam, a kesztyűmben állt a víz.

De a legnagyobb hiba, az egyedüllét volt. A 15. km-től teljes holtpontra vittem magam. Éreztem, hogy nagyon magas a pulzusom, és hiába a kocogás, egyre szaporábbnak tűnt. Beparáztam.

Innentől 2-3 km-enként megálltam. A napot szép lassan elkaszáltam magamban. Jöttek a hangok a fejembe rendesen: nem bírom megcsinálni. Ez képtelenség. Irreális.

Attila hívott is, hogy hol vagyok már. persze időben is elcsúsztam. Ő meg rettenetesen aggódott, hogy ott fekszek valahol az árok partján.

A kör végén hazamentem, mert azt beszéltük meg, hogy a párom jön velem a következő 20-as körre. Ő azonnal levette, hogy kibillentem mentálisan. 

Először letéptem az összes vizes ruhát magamról, és gyorsan szárazakra cseréltem. Attila felvetette, hogy ne menjünk messzire, próbáljuk meg a kisebb, 12-es kört. Igazat adtam neki, bármi történhet, ne kockáztassunk.

Az első 4 km haláli lassan ment. 7.10-es-30-as tempóban haladtam. Attila végig beszélt. Rengeteg tervünket szedte össze, és közben próbálta terelni a figyelmemet. 

Az 5.km-nél úgy döntöttem, hamarabb le kell tuszkolnom a gélt, ami kicsit kimozdított ebből a lassúságból.

A kör végén (itt 32 km-nél voltam) megegyeztünk, hogy eszek valami meleget. Itt be kellett iktatnom egy 30-40 perces pihenőt, miközben Attila belemtuszkolta a kaját.

Ekkor már nem tudott kísérni (No, igen. Ha az ember lánya nem szingli, és van még a történetben két gyerkőc is...), én viszont nem éreztem erőt a cipekedéshez.

Megegyeztünk, hogy kimegyek a foci pályára, és kicuccolok minden frissítőt....és itt vége lett.

Túllendültem ezen a szakadékon. Fogalmam sincs, hogyan, de rálapátoltam még 28 km-t (340 m-es körön ment a móka)

A vége felé a pálya kerítésén bekiabált egy ismerős srác:

-Mióta futsz?

-Reggel 7.30 óta.

-Hol tartasz?

-60 körül.

- Úristen..nehogy rosszul legyél!

(Megnyugtattam, hogy azon már túl vagyok)

De időben nagyon kicsúsztam. A gyerekek lázadása, és a fiam kiborulása véget vetett a futkározásnak.

60 km. That's all folks. 

200 km-ből 170 teljesítve.

Gyomor rendben-nem hánytam. Hasmenés sem volt. De szilárd kaja nélkül ezt nem tudtam volna megcsinálni.

Tanulság: én sajnos nem vagyok olyan menő, hogy gélekkel meg izóval szaladgáljak a gyomromban. Rántott hús, sós-chiás vajas kenyér alapból kellett.

Lábam rendben. Nem volt görcs, vádli nyekere, izomláz.

Tanulság: menet közben muszáj a magnézium-kalcium bevitelt is nyomatni.

Az egy hete húzódó furcsa belső térdfájdalom megszűnt.

Tanulság: futni kell :P (oké, tape is volt rajta)

Agyam-rendben. A végefelé volt pár áthallásom, de semmi vészes.

Most megyek lefeküdni.

De előtte belapátolok egy kis rizst.

(Köszönöm a férjemnek, hogy nagyon sok időt gurult mellettem ismét, és nagyon jó beszélgetéseink voltak! Köszönet a lányomnak, aki esőben és hidegben is bevállalt egy nehéz szakaszt mellettem bringán. És köszönet Bencinek, aki hősiesen tűrte ennek a három napnak az anyátlanságait. És nagy köszönet nektek, akik érdeklődtetek, vagy csak egy-egy üzenetben szorítottatok nekem!)