Társas magány. Ilyen volt ez a maratoni futás. Mert hiába a remek futótársak, a rengeteg lelkesítés. Mégis csak magányos 42 km volt ez.

De vajon olyan nagy baj ez? Egy éve futok. Egyedül. Egy éve egyszer csak elindultam. Csodálkozva néztek rám: Meg vagy őrülve? Mi bajod?
Mi bajom?

"Rossz lelkiismeret nélkül semmi nincs"- monda Mészöly Miklós, egyik kedvenc íróm. Hűség sincs. Se rekord. Sokszor gondolkodtam ezen: a futóban sincs más igazi motor, csak ez. Futok, mert menekülök. És ami elől menekülök, arra nagyon is szükségem van. 
Magányos pályán kell futnom. Este. Hajnalban. Kóvályogva kelve, míg mindenki párnába fúrja a fejét. Kijelölök egy pályát, és nem bírok a végén megállni.

A rajt. Idétlenkedek ezzel a tetű Nike futóalkalmazással. Nem indul. Nincs GPS. Bassza meg. Olyan szorosan vesznek körül az emberek, hogy földhöz vágni sem tudom. Teljesen kétségbeesek: hetek óta nem merem elhinni, hogy társak nélkül, high-tech cuccok nélkül is meg tudom csinálni. Eleresztem. Csak magamra próbálok összpontosítani.

Nem merek tempósan menni, nincs bátorságom. Ezzel értékes időt vesztek az elején. Az első fél óra azzal telik, hogy igyekszem megszokni azt az embermasszát, ami körülvesz. Nézem az arcokat, a mozduló testeket. És már az elején belesodródok abba az érzelmi spirálba, amit a hosszú futások végén szoktam megtapasztalni: sírás, egy fojtó érzés a mellkasomnál. Ezzel birkózom egy darabig.

Tervek. Van belőlük. 25 km-ig nem állok meg. Nem vesztegethetek el egy percet sem. Van kulacs meg bcaa. Elvagyunk kettesben. Aztán a 25 fok kiszívja a kulacsból a vizet a 18. km-nél. Muszáj tölteni. Miért nincs télen maraton?

Minden versenyen elbénázok valamit. Az első félmaratonnál rosszul memorizáltam a frissítőpontokat, és 5 km-rel hamarabb kiöntöttem a meleg vizet a kulacsból. 30 fok volt, én meg tök kezdő. Sírtam, míg felkaptattam a bazaltköves úton a Szigligeti-hegyre. Soha többet nem fogok futni. Soha többet nem megyek félmaratonra. Soha.

Bordányban úgy rohantam le a 21 km-t, hogy nem ittam. Nagy ívben tettem a testem jelzéseire. Ez a rohadt cukorbetegség. A 18. km-nél olyan vércukor esésem volt, hogy 2 km-t vakon futottam. Ájultan estem be a célba.

Most fegyelmeztem magam. Enni kell. Mert a nagy megterheléssel egy 2-es vércukorra bucskázok le, és akkor számomra vége a nagy álomnak. Inni kell, mert kimerülök. 4-5 km-eknél lerakott frissítők nekem nem adnak biztonságot. Hurcolom Dezirét magammal.

30. km. Minden szombat hajnalban ennyit futok, és most itt vág arcon a felismerés: én ezt nem bírom megcsinálni. Emelkedőn futunk, mindenki sétál. Egyre több futó áll meg. Férfiak fekszenek az út szélén. Mentőautók cikáznak a futók közt. 
Visszakapcsolom a zenét. Kispál:

"Menjél messzebb
találj semmit, 
tehát még tovább is menjél
mennyit kell még menni, 
hogy a neved mondja valami"

34. km. Eszmélet. Elkezdek rohanni. Magam sem tudom, honnan jön a tartalék erő. Rohanok. Látom a táblákat: 35-36-37-38-39. Már csak 3 km. Hangosan beszélgetek magammal. Egy végkimerülés határán álló srác csodálkozva néz rám.
Jézusom! Aztán éneklek is. Áténeklem magam 1 km-en.

Ránezek a kezemre. Feldagadtak az ujjaim. Ödèma, mint mindig 30 km-en túl. Lepréselem a gyűrűsujjamról a jegygyűrűmet, mert iszonyatosan szorít.

Látom a többieket a célnál, hangosan kiabálnak. Hallok egy férfi hangot az ordító tömegből: "Hajrá, Virág!"

A kapu előtt kiabál a testvérem, kendőbe kötve rajta Bálint. Odaintek boldogan. Megérkeztem. Nyakamba akasztják a befutóérmet.

Kóválygok.
Mit érzel?-kérdezitek.
Mit? Mit? Mit? Mit?Mit?
Félek. Ürességet. Nem akarok megállni. Félek. Mert véget ért egy álom.

(2014. az első maraton)