Nehezen tápászkodok fel. Aztán csak körözök. Csak körözök. Csodásan süt a nap: bemelegítéskor felé fordulok, és hagyom, hogy hosszan süsse az arcomat.

Aztán persze megint a szokásos lassúság, amiből jó lenne újra kimászni (vagyis futni). Hiába a tempós futások, még mindig nem tudta teljesen kipihenni a testem a múlt hetet. Csendesen morgok magamban-nyugi, nyugi, ezt már ismered.

Inkább igyekszem rendezni a mozgásomat, hogy ne lógjon a vállam, ne hadonásszak feleslegesen a karjaimmal. A Chi futásban olvastam, hogy akkor harmonikus a kar mozgása, ha a test középpontjánál nem lendül tovább.

Morgok, futok, süt a nap. Elkalandoznak a gondolataim Sárvárra, a Balatonra. Mi lesz egy hónap múlva? És kettő múlva?

Aztán egyszer csak otthon. Még kint sem hagyom ezeket a gondolatokat, amikor egy halk puffanás. És már tudom, hogy baj van.

Rögtön felpattan, nem sír, de rohan felém.Látom menet közben, hogy dől a vér a fejéből. A pólója, a padlón a vércseppek.

És hirtelen kitisztul a fejem. Hirtelen rohadtul nem érdekel semmi, ami az előbb még olyan nagy jelentőséggel bírt. A tempó, a lábaim, a karjaim. A versenyek.

A régi énem most nem kapna levegőt, tehetetlenül rohangálna ide-oda. Valószínűleg egy kisebb pánikroham terítené le.

De most, minden olyan határozottsággal irányítja a szavakat és tetteket.

Még rajtam az izzadt póló, félig levéve a kompressziós zokni. Rászorítom az egyik futós kendőmet, felrántom a papucsomat. Rá még tán cipőt se adok. Aztán rohanunk. Hallom,ahogy csattog a vizes járdán a piros klumpám sarka.

Összevarrják. Olyan jeges higgadtság van rajtam, hogy magam is meglepődöm.

Egy árva szót sem szól, csak erősen szorítja a kezem a zöld műtőkendő alatt, néha kérdez, hogy most mi fog történni. Nem sír.

Aztán hazamegyünk. Gofrit sütök. Vége.