Miért vágtam bele? Mert könnyen elégek: érzésekben, kapcsolatokban, szenvedélyben, az életben.

A futásban is. De itt valami más is történik. Elégek és újjászületek. Újra. És újra.

Szóval, ne szépítsem. A futás legális heroin. Amit néha túltolok.

És mostanában túltoltaltam megint. Mert kurvára úgy éreztem, hogy nem bírok többet adni magamból, hogy elnehezedtem kívül és belül.

És itt volt az UB. Belekapaszkodtam. Mert mégsem cseszhetek ki 9 másik emberrel. Ezért kifordítottam a vágyaimat.

Gyűlölöm a résztávozást, méricskélést, pályán rohangászást. Így csak ezt csináltam. Semmi mást.

Itt nincs idő filozofálni,nincs idő a tájat szemlélve kurkászni kis lelked bugyraiban; nincs lehetőség megágyazni a megvilágosodásnak, az orbitális a-ha élményeknek. Fuss és kuss.

Lassan lekopott rólam a lomha elefánt-életérzés.A kedvem is kicsiszolódott a verseny előtti héten. Kicsi, kicsiszolt kő (Sziámi).

És a csapat buszban ülve már kezdtem félni: én megint belezuhantam ebbe az örvénybe.

Én megint tudom NAGYON szeretni ezt az egészet.

Az izzadtságszagot, a kétnapos szendvics-evést, a hideg kávét és a leesett körmeimet; a vállamra kanyarított plédet, amit egy futótársam hoz ki nekem a szakadó esőben;

a nagy anyázásokkal tarkított hegyre futást; hogy térkép-analfabéta létemre térképeket bogarászok;

hogy fejben számolgatom a tempót és a km-eket; hogy vaksötétben teker mellettem valaki, aki ébren tart;

hogy egyszerre önt el a boldogság és a fájdalom, hogy itt egészen más ember vagyok, mint akinek mások látnak;

és hogy nagyon is az vagyok, aki a futás által vagyok.

És ezt egy tucat embernek köszönhetem, nem is magamnak. Ez volt az én UltraBalatonom, amit Tőletek kaptam!

2015-ben.

Köszönet és hála!

(2015. UltraBalaton-Sándorfalvi UB-Sokk)