Ahogy közeledett, úgy nőtt gigászi félelemmé bennem. Belefogytam pár nap alatt. Vívódtam: mit veszíthetek, ha nem megyek? És mekkora áldozattal jár, ha megyek?

Az aranyművesek mérlegén grammoztam az érveket, ellenérveket, érzéseket. A család érzéseit. A héten tudatosult eredményeket a testemről. A benne zajló folyamatokat. Lábsérüles, egy rohadt ciszta. Szar vérkép. Az empátiamentes doktornő hangja, ami üresen visszhangzott a telefonban. A másikét, aki számokat lát, de rendszert nem. Pedig én rendszer vagyok.

Egy heti lélek-támogatás csodálatos társaktól, a páromtól; egyensúlyozás a szakadék peremén, aminek már jól ismerem az alját.

Belevágok. 6 percesekkel elkocogok. 

De nem.

Ész nélküli rohanás. Az első 10 km-en 5 percesek alá viszem magam. Elfutom magam. Leszarom. Akkor lefekszem az útra. 

12 km. Nem fog menni. Szorító érzés a mellkasomban. Ezt jól ismerem. Legyűr a szorongás. Pànik-roham. Nem fogom bírni. 

Gyönyörű a táj. Sírok. Kiszakad minden. A pánikból egy gombóc marad a bordáim közt. Élesen hasít. Viszem magammal ezen a rohadt nehéz terepen.

A sínek között futok:

" sínen egy vonat jön,
én állok ablakaiban,
és én fekszem az útjába
egy ember, ki többfele van..."

19 km. Meglesz.

Hosszú az út vége. Bent vagyok.
1 óra 48 percet mutat az óra. 

(2014 novembere-darufutás a Fehér-tónál)

Megállítom.