Na, az van, hogy lassan 3 évnyi futkorászás után elmentem hegyet futni. Oké, az egriek szerint az Eged-hegy inkább csak amolyan dombocska. Az ottani futóknak kb. olyan nehézségi fokozatot jelent, mint nekem kimenni az itteni piactér közepére felhalmozott emelkedőre "dombozni".

Persze ez is csak úgy jött, minden terv nélkül. Benyekeregtem a futótársaknak, hogy de jó lenne kissé kiereszteni a mentális gőzt az agyamból, mire Zsuzsa kedvesen invitált az épp aktuális terepversenyére. Akadtak útitársak is, én meg beleestem az egészbe, mint Pilátus a Krédóba.

Muszáj volt menni :D 

3 órányi autókázás és töretlen jókedv után meg is érkeztünk a helyszínre, ami valóban rászolgált a családias jelzőre, mert versenyző aspiránst alig láttunk. Gondoltam, majd a rajtra felduzzad a tömeg. Hát, nem. Itt sajnos  láthatóan nem támaszkodhatunk a "majd megyek a többiek után" megnyugtató érzésére, ami -lévén erősen korlátozott a tájékozódási képességem...khmm- kissé aggodalommal töltötte meg szívemet.

Maradt a családias jelleg, a boros kannából töltött víz, és a szelektív hulladékgyűjtés. De nincs ezzel baj. Kis belépti díjas verseny, minimál frissítéssel és személyzettel, viszont legalább nem sejlik fel a pénzszagú versenyek réme.

Miután szembesültem ezzel a látvánnyal...

...az eltévedés okozta szorongás mellé betársult a hegyoldalban meghalás rémképe is. Amúgy balatoni lány vagyok, és ilyen hegyoldalakra apám mindig Trabanntal vitt fel, hogy szombat hajnalonként szőlőt kaccsozzunk, vagy lisztharmat ellen permetezzünk. Na, de eszembe nem jutott soha a Szentgyörgy-hegyen vagy a Csobáncon futkorászni.

Most meg azért utazok 3 órát, hogy azon rághassam a körmöm, hogy eltévesztem a szalagozást.

Rajt előtt egy csaj megállít minket, hogy (idézem):" Ugye itt lesznek szalagok és táblák, hogy merre kell menni? Mert nekem fogalmam sincs!"

Na, anyukám, ez jó kezdet. Te is a tudatlanok boldogságával jöttél ide :P

A rajt előtt még ilyen jókedvűen vigyorgunk. Az én fejem például több dologról is tudna mesélni: egyrészt piszkosul rám férne már egy fodrász, mert lassan fonni lehet a hajam (na, ma újra tarra vágtak), másrészt ez a tekintet...Istenem ("Hát, normális vagyok?")

Zsuzsa 10kor rajtol a kemény maggal (28 km), a pudingok (14 km), azaz én, Niki és Aranka pedig egy órával később. Hál' a jó Istenek, 11 órára már háromszor leégtem az háromszor felkent 50es naptej alatt is, ami olyan frankón fel volt turbózva vanília illattal, hogy a következő 2 órában Don Quijote-i küzdelmet kellett folytatnom az illatra gerjedt méhekkel és darazsakkal.

A hegyre felvezető kurva hosszú utat tökéletesre kapált és gereblyézett szőlők kísérték végig. Komolyan...ezen filóztam, hogy a csudába tudják az utolsó fűszálat is kiszedni a tőkék közül.

Közben 500 méter után már leszakadt egy liternyi víz rólunk, és néhány km után Niki óvatosan megkérdezte:"Itt nem lesz erdő?" Aztán egyszer csak belefutottunk egy deréknyi fűvel beültetett mező-dzsungelba, ahol nyomvályúról nyomvályúra igyekeztünk megúszni a lábtörést.

Frissítőpont, kannás víz, boldogság. Még jó, hogy egy percet sem gondolkodtam azon, hogy vigyek-e magammal is vizet. Jól hangzik a 4 km-enkénti frissítés, csak nem 50 fokban, nem életem első terepversenyén.

Lassan beérünk az erdőbe, ahol megindulhatunk a hegygerincre. Mivel már az elején eldöntöttem, hogy nem megdögleni jöttem el, így a brutálmeredek emelkedőkön sétáltunk Nikivel, közben elmorzsoltunk néhány szelid anyázó-mantrázást a fogaink közt.

Azért -ahol bírtuk szuflával és pulzussal- ott nekimentünk az emelkedőknek is :D Aztán meg beleálltunk a domb közepébe itt-ott.

Basszus, itt még a tempós felgyaloglástól is kifeküdtem, sürgősen be kell iktatnom a lépcsőzést a heti edzéseimbe. 

Lefelé aztán "ereszdelahajam" volt, már ahol az út engedte, mert kavicsból és kődarabokból nem volt hiány.

Amiből viszont igen, az egy rendes terepcipő. Mivel a lábfejem közepén önálló életre kelt egy kellemes bőrkeményedés, így hatalmas ordításokkal konstatáltam, mikor pont beleálltam egy-egy kiálló kődarabra. A szar futócipőm kb. olyan hatást keltett, mintha papíron járkáltam volna.

Az utolsó frissítőponton aztán közölték...zene füleimnek...hogy innentől már csak lefelé vezet az út. Hurrá! Repesztettünk is lefelé nagy boldogan, míg egy olyan durván köves, vékony útra kerültünk, ahol lábujjhegyen mertünk csak lefelé haladni, miközben azon imádkoztunk, hogy le ne guruljunk a bozótoson át a hegy aljára.

Itt némileg féltettem is a bokámat, mert csavargott ide-oda, de végül megúszta mindkettő a bokatörő utat. És amikor már szinte karnyújtásnyira voltunk a célkaputól, hirtelen se ember, se szalagozás.Én- kiváló érzékkel- elindultam jobbra nagy magabiztosan, míg a hegyről érkező futótársak balra.

Niki javaslatára, miszerint most inkább ne a megérzésünkre hagyatkozzunk, követtük a balra somfordálókat, és végül jól tettük.

Tavaly állítólag a 28 km-es távon sikerült valakinek 39-et produkálni. És hát nem én szerettem volna lenni az új rekorder...

Kanyargás vissza immár a sík terepen, és egyszer csak ott az a rohadt célkapu. Én persze alig hiszem el. Valahogy úgy képzeltem ,hogy még legalább 30 percnyi futás vár ránk. De nem.

Befutás, chip ellenőrzés, jutalom, kaja-pija, forróság.

Némi fürdés -amit Zsuzsi férje kidumált nekünk egy borteraszon- , egy pohár rozé-fröccs, jön Zsuzsi, öröm, még egy kis pia, aztán irány haza.

A franc se megy többet hegyre.

"Mire megtanultam a leckét
Már új lecke van
Mire elmentem a Holdra
Már megjöttek onnan".