Ez az UltraBalaton több szempontból is különleges volt...lesz számomra. Ez az első versenyem, amiben úgy döntöttem, kiszállok. Másrészt ez az az verseny, ami nem amiatt volt különleges, mert frenetikus érzések kísértek végig, vagy megragadott a hely hangulata. Nem. 

Amiatt volt emlékezetes, ahogy engem körülvettek és segítettek a saját kísérőim.

Már tavaly nagy csalódás volt számomra az UB. A Balaton csodálatos, a helyek fantasztikusak, de a felduzzasztott versenyzői és csapatlétszám nagyon hervasztó volt. Egymás sarkát tapostuk, mindenütt ideges emberek. De a csapatunk hangulata, az együttes élmény minden negatívumot elmosott.

Most ugyanezt éltem meg egyéniben.

Mindig van valami

Szóval május 27-én gyülekeztünk apukámnál, és másnap hajnali 3-kor útnak indultunk Aligára. Persze azért nem ment minden simán. A szokásos porszemek most is megakasztották a gépezetet :D

Pénteken Nagyvázsony környékén világosodtam meg, hogy a jól bevált izómat otthon hagytam. Basszus. Persze, ezen lehet röhögni, hogy apróság, és miért hisztizik valaki ilyesmin, de szerencsére a hiszti most elmaradt, helyette erősen nyomogattam a pánikgombot.

Tapolcán még gyorsan sikerült szereznünk helyette másikat, de szombat reggel, pont az indulás előtt jött a következő csapás: beszart az órám. Se kép, se hang. Még otthon kicseréltettem benne az elemet, és tökéletes volt, szombat reggel azonban az élet legkisebb jelét sem mutatta. Ami némileg rosszul érintett, mert szeretem, ha látom pontosan a tempót, és ehhez tudok mindent igazítani.

Apukámnál persze rögvest akadt egy másik csereelem, így hajnalban újrabütykölte az egészet, és úgy tűnt, éltre is kel a kicsike.

A tíz...a kilenc...a nyolc..a hét...

Irány Aliga. Miután beparkolunk,  Gergő összerakja a bringát, mi meg Mártival bestartolunk a kissé kaotikus verseny központba. Erősen negyed hat felé járt az idő, mire előkerülnek a chipek, aztán 8 perccel a rajt előtt sikerül is ellenőrizni az adataimat.

A tíz...a kilenc...a nyolc...és megkezdődött a visszaszámlálás, amikor is elérzékenyülök némileg, hiszen mégis csak erre a versenyre készülök november óta. Márti még készít egy gyors képet rólam a rajt előtt, és lassan kicsordogálok az egyéni indulókkal.

Szépen beállok a 6.15-6.20 körüli tempóra, az idő kiváló: némileg füllesztő, de sok-sok felhővel. Meg is beszéljük, hogy maradhatna ez a "futóidő". De akkor még nem sejtettük, milyen pokoli meleg vár még ránk.

Ismerős arcok

A versenyközpontból kivezető dombon felmászva meglepődve látom az ismerősöket, akik kijöttek a rajthoz. Nagyon elérzékenyültem. Szóval, akármennyire sem fogom szeretni ezt a versenyszervezést és pénzszagú UB-t, ezek a momentumok maradnak meg, ezért szeretek futni, ezért szeretek futónak lenni.

Az órám persze az első két szakasz után megint meghal, teljesen kiborulok. Márti odaadta a sajátját, de csak menet közben derült ki, hogy tempót nem tudok vele mérni. Na, ezt el kell engednem, ez van.

Ha jól emlékszem, Csopak környékén találkozom először szegedi futótársakkal: Madarász Laciékkal, a feleségével, Erikával és Kiss Katával is. Erika még képeket is készít rólam, ami nagyon jól esett, itt is köszönöm neki!!!

És hát azt a lelkes tapsot és ovációt, amit kaptam tőlük...annyira jól esett. Pedig ők sem szurkolni mentek, hanem futni. Laciék ráadásul párban. 

Útközben találkozom Haanchee-vel is, aki -gondolom- a párját kísérte, aztán villámgyorsan elrobog mellettem Makai Viki és kedvesen biztat. Gergő elképedve nézi: "A néni egy gép?"-kérdezi, én meg mondom neki, hogy nem, csak ő volt 2015-ben az év ultrafutója, a sárvári 24-es győztese. És Sárváron már elképedve néztem én is, a pályán.

Balatonfüred felé közeledve már érződik, hogy nem lesz kegyes az időjárás: és nagyon úgy tűnik, hogy pont a Pécsely-Vászoly-Dörgicse gyilkos szakaszokra tartogatja az igazi meglepetéseket.

Füreden lekenjük magunkat, előkerül a nyakba rakható vizes kendőm (leánykori nevén pelenka), és máris szembesülünk az első érdekességgel: nincs meleg kaja. Aztán az újabbal: már az első frissítőpontokon kiszedegetik a kidobott műanyag poharakat, hogy újra hasznosítsák, és sajnos a víz is egyre melegebb, amit kapunk. Persze, ezek apróságok, de egy kiélezett idegrendszerrel mindenre fogékony az ember lánya pár km-nyi futás után.

A Bermuda háromszög ...izé...egyenes

És lélekben már készülünk a következő nehéz szakaszokra: az UB legkeményebb része jön. Márti már szól Aszófőnél Gergőnek, hogy folyamatosan locsoljon vízzel, mert gáz lesz. A sapka alatt és a sapkát is, és az egész testem. Hamar rám szárad a ruha. A váltópontokon Gergőék lecserélik a vizet hidegre, tolom az izót ezerrel, de érzem már, hogy jobban be kell osztanom a vízivást, mert a hasamban már hallhatóan lötyög ez az iszonyatos mennyiség.

Mit is mondhatnék? Pokoli. A dombokon beosztom az erőt, felfelé tempós gyaloglás, lefelé megeresztem a futást, de a combjaim hamar jelezik, hogy ez kurvára nem tetszik nekik. Keményedtek rendesen. Már mindenféle italt utálok, a kólába citromot akarnék, de az épp nincs a frissítőpontokon. Így eszem marékszám a paradicsomot, sajtot és olajbogyót.

A zánkai ponton még teszek egy kísérletet, hogy legyűrjek némi vajas kenyeret, de már az első falatot sem engedi le a torkom, így egy szolid hányás után ezt is elengedem :P. Szó szerint.

Útközben szólok Gergőnek, hogy kérjen Mártiéktól valami citromosat, jön is a jéghideg Gatorade, ami némileg feléleszt, de Zánka környékén már rendesen beleszaladok az első holtpontba.

Hótponton

Konkrétan, megszólal a hang a fejemben, hogy ez nem fog menni. Számolom: egészen pontosan ötször akarom ezt a mondatot kimondani Gergőnek. De mindig lenyelem. Mert úgy érzem, hogy ezzel végérvényessé teszem a dolgot. Pedig van még bennem tartalék. Egyre inkább nő a gyaloglással megtett szakaszok száma, ami nem jó jel.

Márti közben szól, hogy ne idegeskedjek, mert egy órával félreszámoltam az egész tervet,így van még plusz egy órám a hülyéskedésre.

                                                                                                                                                                Jön a salföldi-badacsonyörsi szakasz, amit tavaly is futottam (igaz, akkor éjfélkor :D), és meglepődve veszem észre, hogy milyen hamar fent vagyunk a pincénél. Végre le tudok tolni egy kis tésztát, pihenünk egy hosszabbat, és egész jó tempóban indulunk meg lefelé. Nem kockáztatom meg a pincén való átfutást, kissé szagérzékeny lettem a lefutott 94 km hatására.

Combot? Körmöt?

Irány Badacsonytördemic! Menet közben érzem, hogy valamit kezdeni kellene már nagyon a beállt combjaimmal. Gergő szól Mártiéknak, hogy valamelyik magnéziumból szedjenek elő a kocsiból, mert ez nem oké. Csak Tördemicnél tudnak bevárni, mert ugye itt is tilos elvileg a futókat kísérni. És ez teljesen érthető, hiszen a Római úton haladunk végig, a Badacsonyon, ami nem ideális terep egy akkora futótömeg és a hozzájuk csatalkozó kísérő autók fogadására. Elvileg.

Gyakorlatilag itt már erősen bosszankodunk, hogy alig férünk a feltoluló autóktól. Szűk a hely, de sokan láthatóan leszarják a szabályokat. És néhány futó bringás kísérője elég agresszívan csöngeti le a másik futót ott is, ahol szépen elférne. nah, mind1. Morgok is rendesen.

Jönnek a tomaji templomtornyok, aztán Badacsony, és végre Tördemic.

Tördemicnél már szalad elém Márti, egy műanyag üvegbe belepakolt két ampulla MagneB6-ot, és hozza mellé a vizet is. Letolom az összeset. Borzalmas :P

Sétálva elindulok, de Szigliget felé vezető szakaszon le kell szednem a cipőt, mert határozottan érzem, hogy leesett a nagy lábujjam körme, és elindult egy körsétára a cipőmben. Valahol a sarkam tájékán lehet. Szóval, leoperálok mindent magamról, és kiderül, hogy a köröm a helyén, viszont egy 200 forintos nagyságú vízhólyag termett a sarkamnál. Hát, ez van. Zokni, cipő vissza, én meg igyekszem Szigligetre, ahol Mártiék kisebb közelharc után találnak parkolóhelyet és ledöntenek a lábamról.

Márti a jobb lábamat emeli meg, Attila a bal lábamat, és iszonyatos izommunkába kezdenek, hogy helyre pofozzák a combizmomat. Én néha ordítok, néha röhögök a fájdalomtól.

Egy ölelés Attilának, szeretlek és egy kis biztatás.

"Az álom hullongó sötétje meg-megérint"

Elindulunk a következő nagy állomás felé: Keszthely. Éjfél után 7 perccel kell legkésőbb beérkezni, és szép lassan kezd ránk sötétedni. Már nem locsolgatom magam, bár kellően fülledt az idő, de nem szeretnék vizesen beleszaladni az éjszakába.

9 óra magasságában már egyre gyakrabban csukódik le a szemem, és meglepődve tapasztalom, hogy iszonyatos álmosság tör rám.

És itt muszáj elmondanom, hogy hihetetlen az a szeretet és biztatás, ami a többi futótól jött. Nagyon sokan megszólítanak: volt, aki olvassa a blogot, és felismert a sötétben, volt, aki a Szőlős-körön látott Gergővel, de voltak ismeretlenek, akik menet közben gratuláltak és biztattak, amikor szétesőben voltam. Sokszor már válaszolni sem volt erőm, de hihetetlenül jól esett minden kimondott szó és mondat, amit kaptam!

Szóval, hiába is kurvult el az UltraBalaton (nah,ja, mint a Sziget, amit régen imádtam), mégis csak megtölthető élettel és emberi dolgokkal,amik lenyomnak mindent. És nem ez a lényeg?

A következő frissítőponton odaadják Attiláék a lámpákat, hosszú ujjút, kis segítséggel beténfergek a mobil wc-re, aztán megyünk tovább.

Horror vacui: Keszthely-Balatonyberény

Keszthelyen sikerül egy újabb adag tésztát ennem, és úgy érzem, hogy itt nagyon egyben vagyok még. És itt jött el az a szakasz, ami teljesen taccsra vágott. Itt már kurva sötét volt, sokszor nem is láttuk, merre kell haladni pontosan, az ingerek száma a lámpáink fényére koncentrálódott, és egyre jobban éreztem, hogy imbolygok az úton.

Párszor lecsukom a szemem, hátha tudok menet közben pihenni, de valami mély hipnotikus állapotba zuhanok, és folyton leténferegek az útról. 

Itt már tudom, hogy aludnom KELL. Csak az a kérdés, hogy egy 15-20 perces alvás elég lesz-e a folytatáshoz.

Ahogy egyre közelebb kerültünk Balatonberényhez, ilyeneket látok a fákon:

Rohadtul megijedek. Teljesen pszichedelikus látvány. Hátraszólok Gergőnek, hogy ezt csak én látom, vagy ezek tényleg itt vannak. Megnyugtat , hogy itt vannak.

Közben egyeztetnek Attilával, hogy hol tudnak felszedni egy rövid alvásra. Már Berénynél vagyunk,amikor látom az autót. Bezuhanok a hátsó ülésre, Márti a fejem alá gyűr egy csomó cuccot, és jól betakarnak. Először tiltakoznék, hogy melegem van, de olyan hamar beájulok, hogy az első félmondatnál elhalnak a szavaim.

Nem tudom, mennyi idő telik el. Elkezdek kelni, muszáj menni tovább. Felülök az ülésben. És már tudom: vége. Nem bírok mozdulni.

Vége.Vége

20 és fél órányi futás, majd 140 km. Ennyi volt ez az UB.

Csalódott vagyok? Nem! Újabb mérföldkő volt ez a futásaimban, és egy sor olyan tapasztalat, amihez csak így juthattam hozzá. Ezeket a következő napokban kell mérlegelni, és továbbgondolni. Lehet, hogy új utakra kell mennem, lehet, hogy belemegyek fejjel a falnak...nem tudom.

Az alvás kérdése az, ami foglalkoztat. Hogy miért nem tudom kezelni a 24 órán túli terhelést, vagy mit kellett volna másképp csinálnom, hogy túl tudjak lendülni ezen a megzuhanáson.

Kéne egy alvás-tréner? Ismertek valakit? :P

Pécsely környékén egy fillért nem adtam volna, hogy idáig eljutok. De úgy tűnik, nem a meleg állított sarokba, hanem az alváshiány.

Autó egy szerpentinen-és otthon

Mocskosul ráz a hideg, közben ideges vagyok, mi lesz Gergővel, de Attila rám szól, hogy feküdjek már le a picsába..majd összerakják, mi legyen.

Egyszer csak otthon vagyok Tapolcán, és reggel az ágyban találom magam. Csak annyi rémlik, hogy lefürödtem még 3 órakor, Attila rám húz egy pizsamát.

Már úgy kelek, hogy érzem: lázas vagyok. Apu hozza a jégakkukat, Márti szól, hogy vegyek be egy Algoflexet. Fél 10-kor már vígan lapátolom be a rakott krumplit, amit apu csinált éjszaka. Frankón közlekedem a lábamon, semmi gáz. A vízhólyagokat kinyúvasztom, és megdöbbenve olvasom megint, hogy mennyi üzenetet kaptam a verseny alatt is, mennyien szurkoltatok és küldtetek jókívánságokat. Ezt nem is tudom viszonozni...

Gergő reggelre érkezik vissza: még visszatekert Aligára az autóért. Basszus. Volt némi kalandja az éjszaka.

Tesóm meg, aki mellesleg kisbabát is vár, meg felkötötte a kisfiát a hátára, fogott egy banyatankot, és levonatoztak hajnalban, hogy Gergőt és engem láthasson.és mindezt miattam is...

Hát, kész vagyok. Normálatlanok gyülekezete.

Érzelmi zűrzavar 

A következő éjszaka többnyire azzal telt, hogy a páromat vissza-vissza kellett nyomnom az ágyba, mert folyton felugrált, és ilyeneket kiabált: "Jönnek a futók" vagy "Hol van Viri?" és "Menni kell a váltópontra!"

Engem nagyon megrázott, milyen kíméletlenül nehéz azoknak a dolga, akik kísérik a futót egy ilyen úton.

Mentálisan, érzelmileg is teljesen ledarálja őket. Gergőnek ehhez még hozzácsapódott pár száz km is, amit le kellett tekernie, amellett, hogy adogatta a kezembe a cuccokat, fellocsolt és folyamatosan tartotta a kapcsolatot a többiekkel.

Igen, sokan kérdezték út közben: Te egyedül futod le? Egyedül. De rohadtul nem egyedül. Lehetne ezt ragozni, de úgysem tudom elmondani nektek, mekkora munka ez a többiek részéről.

Így csak újra és újra hatalmas hálával tartozom Dorogi Mártinak, aki egy sor dolgot átszervezett, hogy ott legyen velem; a páromnak, akinek érzelmileg is hatalmas megterhelés volt engem segítenie, és legfőképpen Gergőnek, aki a verseny után azt mondta, hogy soha többé nem akar ilyet, neki nem kell több határ feszegetés (remélem, pár hétnyi pihenés után már másképp fogja érzeni)

És én?

Természetesen úgy feküdtem le, hogy soha a büdös életben ide vissza nem fogok jönni. Leszarom az UB-s szalagot. Mert most érezni sem tudok semmit. Mert érzelmileg nem is szerettem annyira ezt az UB-t, mint például a BSZM-et vagy Sárvárt. És míg Sárvárra százszor is visszamennék, ide csak azért muszáj, mert nem kísérthet a befejezetlenség érzése.

De ezt most hagyni kell. Nem jó egyik kapcsolatból a másikba ugrálni. Mindent el kell gyászolni egy kicsit.

Állítólag 6 hét alatt fel lehet épülni belőle :)