(...). Képzeld csak el, hogy földműves vagy és magányosan élsz a végtelen szibériai tundrán. Nap mint nap szántasz a földeden, és ameddig a szem ellát, nincs mit látni. Északra csak a puszta, keletre csak a puszta, délre csak a puszta, és nyugatra ugyanaz.

Hajnalban, amikor felkel a nap keleten, kimész a földedre dolgozni. Amikor a nap épp fölötted áll, abbahagyod a munkát és megebédelsz, és amikor a napkorong a látóhatár mögé csúszik nyugaton, hazamész és aludni térsz.(...).És ez így megy napról napra, évről évre(...).

És akkor egy napon úgy érzed, hogy meghalt benned valami.(...)valami megszakad, meghal benned.

És egyszer csak kiejted kezedből az ekét, és gondolkodás nélkül megindulsz nyugatra. Olyan vidékre, amelyik a naptól nyugatra fekszik. Napokig csak mész és mész, megbabonázva, étlen-szomjan, amíg holtan nem rogysz a földre. (...)"