Nem bírok ennél többet mondani
Tudod mi a legnehezebb? Tudod, mi elviselhetetlenebb még 42 km-nél is?
Nem a hosszú hónapok felkészülése, sem a rengeteg lefutott km, nem a diéta vagy a betáblázott hetek. Ezek igazi örömet jelentenek. Csak úgy, mint a hosszú futások, egyedül, barátokkal, veletek.
Örömöt, amikor már izgatott remegés van a gyomromban, mert a pult mögött magamra húzhatom a cipőt, hogy a munkából egyenesen futni mehessek. Vagy épp nincs időm se átöltözni, mert futva érkezem a munkába.
Egymásba kapaszkodó hónapok, amikor telítődök élményekkel, felszívom magam azokkal az érzésekkel, amelyek korábban más élményekből gyökereztek. Olyan élményekből, melyektől a futással téptem el magam. Hogy túlélhessek. Mindent.
Nem ezek a legnehezebbek.
És nem. Nem az a 42 km, aminek a fájdalmaiból összekovácsolódott bennem mindaz, ami darabjaira hullt korábban.
A rohadt életbe!
A legnehezebb az a néhány nap, ami egy álom beteljesülése után beágyaz a szürke hétköznapokba. Amikor még ott érzem a zsibbadást a lábamban, mikor ránézek a piszkos futócipőmre.
És amikor reggel az arcomhoz emelem a futósapkát, amit Akkor viseltem. És hirtelen megcsap a fanyar izzadtságszag. Az összes élmény eláraszt. Mint Proust hősét, a madeleine süti elfogyasztásakor:
"De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam.
Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. " (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában)
Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt...
Nem bírok ennél többet mondani. Nem lehet ennél többet mondani.
(2014. Az első maraton után)
