Én itt kaptam egy gyönyörű, világosbarna velúrcipőt, fűzőset. Erre a cipőre is pontosan emlékszem, ezer közül kiszúrnám.

Ezt a cipőt már a vásárlást követő fél órában összekoszoltam. Nagy eufóriában rohantam le egy domboldalon, és beletrappoltam vele egy pocsolyába: rögtön tudtam, hogy ez a cipő soha már nem lesz olyan szép és tiszta, mint, ahogy a lábamra került. És azt is tudtam, hogy ezért kapni fogok.

Akkoriban nagyon ócska cipőket lehetett venni Magyarországon, és ez a cipő nem volt olcsó.

Visszasétáltam hát az autónkhoz, ahol apám már várt. Meglátta a lábamon a saras, mocskos cipőt. Én pedig láttam a szemében a haragot.

Azonnal le kellett vennem a cipőt, a régit visszavettem.

Majd becsukta a kocsiajtót az orrom előtt, és közölte: amiért ezt tettem, egyedül kell hazamennem. Hosszú lesz az Út, de gondolkodjak el Azon, amit tettem. És elhajtott.

Ott voltam egy tök idegen országban, egy tök idegen városban, nagyon-nagyon sok km-re a szállásunktól. Ami szintén egy másik városban volt.

8 éves voltam.

Neki indultam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy merre menjek.

Több család is utazott akkoriban velünk, szintén autóval. Mindenki lelassított mellettem, kértek, könyörögtek, hogy szálljak be az autójukba, elvisznek. Semmi szükség rá, hogy órák hosszat bolyongjak, vagy eltévedjek. Mi értelme is lenne?

Megígérték, hogy nem árulják el apámnak, csak hadd segíthessenek.

De én megmakacsoltam magam. Nekem egyedül kell hazamennem, mert ezt ígértem apámnak. És ha másként tennék, az csalás lenne.

Nem kell a segítség. El sem tudnám fogadni, mert azzal a feladatot, magam köpném szemen, ha nem egyedül mennék haza.

Senki nem értett.
Késő este értem haza. Apám a fürdőszobában takarította a cipőimet:

- Mi tartott ilyen sokáig?- vetette oda. Hàtra sem nézett.

De hallottam a hangján a rettegést.
Ez a történet sokszor, nagyon sokszor eszembe jut az életem különböző szakaszain. És mindig más-más tanulságot hordoz.

És nincs olyan holtpont, amin át ne segítene. Futáskor is.