Amit akkor kérdeztél, Laci, biztos nem fogom elfelejteni: Biztos, hogy elégedett lennél magaddal? Biztos nem lenne benned hiányérzet, ha csak két napot futnál?

Mi van? Ez a pasas nem normális. 1 éve futottam. Hogy tudnèk 194 km-t ledarálni?

Testileg (de még inkább lelkileg) nagyon nehéz időszak jött. Decemberben megsérült a bokám, januárban két hétig nem bírtam futni, olyan térdfájdalmaim voltak. Aztán újabb sérülések. Nagyon megroppantott. A HtMV-n (A Híd túl messze van 60 km) próbáltam ki magam először egyedül hosszabb távon. Ott éreztem először, hogy tudok csak magamra hagyatkozni.

Elkezdődtek az egyre nehezebb edzések. Laci és az én èletemben is számtalan nehézség adódott, de folytattuk a munkát. Sokszor volt szükségem lelki támogatásra, bíztatásra, amiben szintén nagy segítségemre volt.

És a futótársaim...folyamatosan mellettem álltak és hittek bennem a legutolsó pillanatig!

De a legnehezebb a családomnak volt. Ezt nem ragozom.

100 km-es hetek, hosszú futások, féltucat kutyatámadás; rengeteg hétvégi futás, amikor a családom nélkülözni kényszerült-dióhéjban így teltek a napok, hetek.

Március 18-án apuhoz utaztunk, egy éjszakát Tapolcán töltöttünk a gyerekekkel. Apu vállalta, hogy ő vigyáz rájuk, míg Attilával (a párommal) belevágunk a 4 napos kihívásba.

1. nap Siófok-Fonyód 48.2 km

Reggel lenyomok egy kis tejsavófehérjét, gyors reggeli, majd felírom a karomra a napi távokat és szintidőket. Elolvasom az üzeneteket, biztatásokat, amiket tőletek kaptam.

8 órakor autóba ülünk a párommal, aki levisz Siófokra a rajthoz. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam azt a rengeteg embert a parkolóban. Hirtelen olyan apró semminek érezem magam a méregdrága futócuccokban feszítő, modern kütyükkel felszerelt futók között. Attila nevetve meg is jegyezi, hogy van, akin kb. egy laptop ára cucc fent van. Csinos csajok, akiken még a tape színe is harmonizál a futónadrágjukkal. Kísérő-hegyek, autók, bringások-persze profi fotó-cuccal, és egy kémiai laborral felszerelve, hogy mindig a megfelelő csodacuccot adhassák a szponzorok pólóiban feszítő futóknak. Ne nevessetek! Tényleg volt ilyen tapasztalatom is. Nem kevés. Szóval, legszívesebben visszafordultam volna. De Attila mondta, hogy ezeket a szarságokat engedjem el gyorsan.

Felvesszük a rajtcsomagot, felhúzom a dugókát, és úgy döntök, hogy maradok egy vékonyabb technikai póló, és a futócsapatom rövidujjú pólójának kettőse mellett. Még vagy háromszor elszaladok wc-re, dolgozik az idegrendszer. Hányinger kerülget, dübörög a fejem. A rajtnál egy gyors bemelegítés, fotó szolidan.

11 óra előtt tömörülés a rajtban. Útisten! Lubics Szilvi mellé keveredek. Alig ismerem meg. 

És elindulunk. Persze be vagyok rezelve a szintidők miatt, így 25 km-ig rohanok, mint egy gép.

Attilával megbeszéltük, hogy csak a célban vár. Útközben nem fog idegesíteni.

5-8 km-enként jönnek a frissítőpontok, nekem bőségesen elegendőek is voltak: víz, kóla, sör (ezt nem teszteltem), magnézium és kalcium, izo.
Narancs, banán, citrom, aszalt gyümölcsök, sós sütik, csokik, vajas kenyér. Egy darabig nem akarok ilyesmit enni.

Az első frissítőponton nevetve mondják, hogy jó az időm. Szilvi még csak 10 perce ment el.

A második frissítőponton valamiért úgy gondolom, megbirkózom egy almaszelettel futás közben. 5 km-ig küzdök, hogy le bírjam nyelni. Vagy ki bírjam hányni.

Igen, velem minden versenyen van vlmi gàz. És ez még csak az első nap.

Nyugodt, kiszàmítható futás. Szép helyeken futunk, az idő is szuper.

A cél előtt nem sokkal már látom, hogy nagyjából 1 órával vagyok a megadott szintidő előtt.

Fonyódon már vár Attila. Mèg egy videót is kanyarít a befutásomról. A kezembe adja a fél literes tejsavófehérjét, amit gyorsan leküldök. Felcuccolunk a szállásunkra. Kiderült, hogy a szállásadónk is futott(csapatban), rövid beszélgetés. Sms Lacitól: 2-3 órán belül egyek. És borogassam a lábam SOS. Attila elrohan a szomszéd vendéglőbe egy lavórnyi húsos tésztáért és belém diktálja. Több részletben pusztítom.
Fűtés nincs a szobánkban, de rohadt melegem van. A làbaim tűzforrók, a fejem nagyon fáj. Gyors lázmérés: 38.2. Oké, jöhet a borogatás. Felpolcolom a lábaim, ès betekerem magam vizes törölközőbe. Ez hamar megoldja a helyzetet.

Alvás.

2. nap Fonyód-Szigliget 52.9 km

Reggel simán lábra állok. Csak a jobb bokámon érzem, mintha kicsit szórakozna. Betekerem fáslival,átkötöm a cipőfűzőm, hogy stabilabb legyen a bokámnál.

A leghosszabb nap következik. Tavaly ezen a szakaszon futottam életem első félmaratonját. Furcsa lesz újra megmèretni itt magam.
Smr hengerrel kicsit megdolgozom a lábaim, nyújtás. Majd reggeli és irány a rajt. A napi távok, frissítők megint felírva a karomra. Figyelnem kell, mert nem lehet nyugodt, ráérős tempóban maszatolnom. Inkább a vegére hagynám a nyugalmasabb km-eket.

Itt már az előző napi eredményeink alapján rajtoltatnak minket. Az első ember, akivel találkozunk, Kovács Koko István. Párosban megy. És nem olyan ideges, mint én.

Indulunk. Az idő kellemes, tartom a 6os tempót, néha gyorsabban haladok. 30 km-ig egymást előzgetjük ugyanazokkal az arcokkal. Itt mellém csapódik egy srác, akivel szinte együtt értünk be előző nap. Viccelődünk, beszélgetünk. Aztán egy triatlonista csapódik mellém: kiakad, mikor elmondom neki, hogy egyedül vagyok, nincs kísérőm. Aggodalmaskodik pár km-t, hogy minden rendben van-e.l

Találkozom szegediekkel is. Milyen jó a sándorfalvi póló. Segít beazonosítani.

Keszthelyig tartom az erősebb tempót. Itt már végre ismerős a terep. Nagyjából tudom, mire számíthatok. Persze a keszthelyi váltóponton annyira elnosztalgiázok, hogy elfelejtek dugókázni. Egy kedves rendező jön utánam, hogy ha már ettem és ittam, jó lenne a chipes rendszerbe is bejelentkeznem.

Pedig Nagy Zoli figyelmeztetett, hogy nem kirándulni megyek az északi partra.

Jön a jó kis domb a golfpálya mellett. Tavaly itt borultam ki. Most simán felkocogok. Itt még nem sejtem, hogy a következő két napon még vissza fogom sírni ezt a kis dombocskát.

A Szigliget felé vezető úton már akadnak, akik nehezebben bírkóznak meg a km-ekkel. Egy pasas olyan halálhörgéseket ad ki, hogy gyakran hátra-hátranézek, nincs-e vlmi baja. Ijesztő.

Már látom a hegyet. És elhangzik a vasúti átjárónál a bűvös mondat egy polgárőr szájából: - Már nincs sok hátra.

Hát, de. A leghosszabb napon az utolsó 3 km a leghosszabb. Basszus.

Megfogadtam, hogy nem fogok sétálni a 4 napon. Csak a frissítőknél tartok szünetet. De a hegyre felkaptató bazaltúton 20 méternyit belesétálok. Közben félhangosan szidom a szervezőket a remek útvonal miatt.
Újra a célban, hallom a nevem. Lerogyok a padra. Most kifáradtam. Először.

Attila szendvicseket hoz. Farkaséhes vagyok. Útközben szinte nem ettem semmit. És lerohanom a wc-t is. Futás közben nem vesztegettem ilyesmivel az időt.

Kocsiba be. Megyünk Tapolcára. A gyerekek nagyon várnak.

Apukám csirkecombot sütött, mindenki etet. Jól esik a gondoskodás.

Kicsit nehezen megy a mozgás, de nem érzek fájdalmat vagy sérülést. Megiszom a szokásos folyèkony magnèziumot, próbálok pihenni. Elég nehèz. Érzem, hogy a pulzusom az egekben.

3. nap Badacsony-Balatonfüred 43.6 km

Egy órával a rajt előtt érkezünk. Rohadt nagy tömeg. Melegebb van, csodálkozom is, hogy mennyire túlöltöztek páran. A nap már most tűz.
Laci sms-t küld: ő is futni fog velem együtt. A Tisza-parton. Ez futás közben sokszor eszembe is jut.

Nekilendülök. És egy piszok nehéz 43 km következik. A szpíker nem hiàba mondja el sokszor: mintha hullámvasúton vezetne az út. A pulzusom(bár nem mérem, de érzem), hogy 6os tempónàl is az égben van. 13-15 km-ig nem bírom helyrenyomni. Már az út eleje egy jókora dombbal kezdődik.

Egyre jobban tűz a nap, és ezen a napon futunk a legtöbbet főúton és betonon.

20 km környékèn kezdek magamra talàlni, de nem vagyok az igazi. Èrzem, hogy ez most nehéz lesz. Muszàj kitakarítani a fejem. Nem is értem, hogy bírnak zenével futni mások.

Látom, hogy kínlódnak sokan. Rengetegszer megállnak a kísérő autók. Sok futóval együtt is futnak egy-egy szakaszon.

Egymást bátorítjuk. A csapatban indulók hajráznak, mikor az egyèni versenyzők mellé érnek. De a kísérők is lelkesen tapsolnak, bíztatnak mindenütt. Rohadtul ránk fér.

Szèdülök, enyhe napszúrást kaphattam. Igyekszem minden frissítőponton megmosakodni.

Aztán féltávtól számolgatom, mikor érek a következő állomásig. Megbeszélem magammal,mit milyen sorrendben fogok enni és inni. Telik az idő.

30 km felett már elvesztem az idő- és tàvérzékelésem. Mintha 10 perce futnèk, az órámra pillantok: alig két percet haladtam. Nem tudom, hány km-nél járok. Edzésen mindig tudtam, hogy nagyjából mekkora távnál tartok.

-Hajrá, Viri!-egy kellemes férfihangot hallok egyre gyakrabban. Ez a srác, mintha a semmiből jönne mindig. Megnyugtató a hangja.

Egy dombon felszenvedem magam. Idősebb férfi halad mögöttem. Megköszöni, hogy "felhúztam".
-Első bálozó?-kérdi kedvesen.
-Igen.
-Akkor ez az első és megismételhetetlen. Minden utána jövő csak utànzat lesz.
-Utàna jövő? Soha nem jövök ide futni-mondom.

Csak nevet. Nem úgy lesz az.

35-36 km-nél többet sétálok a frissítőnél, mint kellene. Nem jó jel.

Egy kísèrő autóból kiszáll egy srác: -Indulj el! Fuss! Mosolyogj!-kiabàlja.

Gyors tempóban elkezdek gyalogolni. Aztán kocogni. Futok.

Látom a tihanyi feliratokat. Nem bírom tovább. Ez kibírhatatlan. Alig vánszorgok, de látom magam kívülről: rendezetten futok.

A tàj gyönyörű. Muszáj figyelmeztetnem magam, hogy vegyem már észre!

A kanyarnál ott a srác. Aki bíztatott:
-Látod, hogy elindultàl! Látod? És mosolyogsz, èrzed?

Meglàtom az első füredi feliratokat. 40 km-es jelzőtábla. Szinte húzom a làbam. Úgy èrzem, mintha 8-9-es tempóban haladnék.

A sétàny felé közeledek. Lehúzódnak az emberek. Mindenki tapsol. Felgyorsulok. Rohanok. Már hallom a célban, ahogy sorolják a befutókat. Hallom a nevem. Hogy állítólag szépen futok, egyben vagyok. Rendben vagyok.

Bent vagyok. Betekernek fóliába. Eldőlök a földön. Vège. Nem fogok holnap futni.

Attila nem bírt parkolót találni. Így el kell gyalogolni a szállásig. Vagy 20 oerc séta. Egy ideig ülök egy padon, míg megjön a vacsorám. Attila 2 hatalmas gyrost hoz, extra hússal meg zöldségekkel.

Nem tudok mit kezdeni magammal. Tipródok. Nehezen veszem rá magam a fürdésre. Aztán az evésre. Ráz a hideg. Megint làz, meg a napszúrás. Kalapál a szívem, ettől nyugtalan vagyok. Semmi nem jó.

Attila türelmes. Vetkőztet, betol a víz alá. Aztán öltöztet. Vicces, de annyi erőm sincs, hogy egyedül ràüljek a wc-re.

Holnap 8-kor rajt. Mivel az össz szintidőm bőven alatta van a 17.5 órànak, így nem kell a 7.30-as rajttal mennem. Fél óra plusz pihenés.

Pocsékul alszom.

4. nap Balatonfüred-Siófok 49.3 km

Alig bírok felkelni. Érzem, hogy a bal talpammal nagy gáz van. Bekenem fájdalomcsillapító krémmel, kinyúvasztok 2-3 vízhólyagot, aztán befáslizom.

Attila szól, hogy vérzek két helyen a mellkasom környékèn. A melltartó szegélye két vágást húzott. Leragasztjuk. Más gond nincs.

Megint hengerezek egy kicsit, hogy életre keltsem a lábaimat.

Indulás. Fáradt vagyok, de érzem, hogy a nehezèn túlvagyok.

-A mai nap a fejedben fog eldőlni-mondja a párom.

Ott rend van-nyugtázom.

Felvetem, hogy talàn jó lenne, ha Akarattyán tudnánk találkozni 37 km környèkèn. Oké. Belövöm az időt, hogy nagyjàból mikor érek oda.

Lesétálunk a rajthoz. Kicsit lazul a merevség a combjaimból. De a talpam minden lépéskor hasít. Szoktatom magam a konstans fájdalomhoz.

Kevesebben vagyunk a rajtnàl. Először egyèniek indulnak. Utánunk a csapatok, vàltók. Akik a mezőny végén végeztek, fél órával hamarabb indulhattak.

Hamar hallom a nevem, hát indulás. 10 km magasságában már érzem, meglesz ez a nap. Pulzusom tűrhető, az időjárás is hűvösebb. Megnyugszom. Nagyjàból bírom a 6os tempót vinni.

A második frissìtőpontnál ketten is odajönnek hozzám, hogy minden rendben van-e. Ilyen szarul néznék ki? 

A bsi-s Kocsis Árpád többször is mellém kanyarodik a bicikliúton a kis motorjával. Beszélgetünk. Mondom neki, hogy nem érzékelem a testem. Mintha tőlem független lenne minden testrészem. Megnyugtat, hogy teljesen összeszedett benyomást keltek. Nem lesz gond.

Akarattya előtt két orbitàlis emelkedőt is le kell győzni. Tartom magam a fogadalmamhoz. Nem fogok gyalogolni. Félholtan is felkocogok.

Lefelé még nehezebb. Mintha két cölöp lenne a làbaim helyén, mikor a lejtőn evickélek lefelé.

Akarattyán frissítés. Jól vagyok. Attila megszorítja a kezem: Meglesz!

Egy vízipólós srác ràlép a feldagadt làbujjamra véletlenül. Csillagokat látok.

Innen nyugodtan telik az idő. Megfontoltan haladok. Inkább kocogok. Egyre szebb a táj. Ràlátni az egész öbölre.

Megint hallom a hangot. A megnyugtató férfi hangot: -Szép, Viri! Meglesz!

Nem tudom, ki ő. De mintha ismerném. Valaki odatette mellém.

Elkezd kerülgetni a sírás. Egyre több váltó jön el mellettem. Gratulálnak. Van, aki csak megérinti a vállam. Van, aki a szemembe néz.

Nem fáj semmi. Úgy érzem, még 50 km-t is le tudnék futni.

És hirtelen az Aranyparton vagyok.Nagyon gyorsan történik minden. Fojtogat a sírás. Muszàj kicsit hagynom. Èn ezt megcsináltam.

Làtom a rajtkaput. A gyerekeim és Attila oldalt állnak. A gyerekek rohannak velem befelé.

Kész. Èrem.

Kocsis Árpád odajön, hogy szóljon: merjek már mosolyogni.

Megcsináltam.

Köszönöm a családomnak, a férjemnek, aki végigkísért, a gyerekeknek, akik nagyon nagy önuralomról és szeretetről tettek tanúbizonyságot a felkészülési időszakban. Az ő támogatásuk, és szeretetük nélkül ez nem ment volna.

És köszönet és tisztelet Kisházi Lacinak, akinek a bátorítása nélkül kétlem, hogy bele mertem volna vágni. Laci, tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset :) 

És ami a verseny után jött. A másnap(ok).