Egy bőrkápás, fiatal kerecsent Lilik külön etetett; láthatólag idegesebb volt a többinél.

– Beteg? – kérdeztem.
– Dehogy, csak nyugtalan még, pár napja fogtam csapdával. Ilyenkor hetekig ügyelni kell, hogy le ne fogyjon. Ahányszor kér, annyiszor kap – s egy frissen ölt pockot lökött eléje. – Kap persze mást is – mondta –, de most ez a fontos. Amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik… – S karjára ültette a madarat..." (Mészöly Miklós: Magasiskola)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mit lehet egy 6 órás futástól írni? Mindent. Semmit.

Mindig keresem a recepteket, olvasom mások tapasztalatait, beépítem a praktikus ötleteket. Aztán ezek a versenyek sorra igazolják, hogy baromira szar lehet nálam az, ami másnál császárság.

Ez körülbelül olyan a civil életben (civil....muhaha), mint a nőgyógyász-kérdés. Te felmagasztalod, szerintem meg egy tahó. És mindkettőnknek igaza van.

Erre a versenyre hazajöttem. Pont úgy, mint Sárvárra.

Nem értem, mi a franc ez a megveszekedett kapaszkodás bennem a monotonitás iránt. Mert egyébiránt nehezen viselem a megszokottságot. Pontosabban félek tőle.

Amikor drogosokkal foglalkoztam, szinte mindig ez volt a közös kapcsolódás a különféle élettörténetekben: a rettegés a monotonitástól, a bedarálós hétköznapoktól, a megszokott mozdulatoktól szavaktól és érintésektől.

Ami biztonságot ad, attól kezdesz rettegni egy idő után. Tiszta hülye az ember.

URH 6 órás verseny. 1 kör, 1 km. Tiszta beszéd.

Ahogy elkezdtem a lassú köröket, a lábamban és a szívemben is éreztem, hogy hazajöttem. Ez így patetikus. Pedig nem az.

Megyek körbe, Melcsi megcsinálja a Terülj, terülj asztalkám-fílinget. Egy sor ismerős, itt van Kriszta, aki miatt jobban izgulok, mint magam miatt, mert -gyanítom- van némi felelősségem abban, hogy most itt van. Ő 35 km-re készül, de én már érzem belül, hogy ebből legalább maraton lesz. És itt van Robi is, akit szinte alig-alig ismerek, de hamar megtaláljuk a közös hangot.

Őket sokszor fókuszálom, és fel-feltűnik sok kedves arc, aki hangosan kiabál, megszólít, de elég erősen be vagyok ilyenkor szűkülve, nem igen tudok kifelé figyelni.

Nagy tervekkel nem készültem: kísérletezgetek tovább a frissítéssel, és 40 km környékéig nem állok meg biztosan. Természetesen semmi sétálgatás, és csak a szükséges időpazarlás a frissítéseknél, de lehetőség szerint menet közben lezavarni mindent.

3 lityi izó, pár fehérjés Sponser gél (sós és banános), koffeines gumicukor, fehérje kapszula, gyümölcslé, Dörmi maci.

A bcaa kinyiffant az UB óta, és valami rettenet keserű lett. Mivel a gyomrom rögtön kidobta a reggeli teszteléskor, így nem szarakodtam vele, ment a kukába.

40 km után banán, olívabogyó, sajt és paradicsom. Ezek eddig is jók voltak, most is tökéletesen megfeleltek.

A Váratlan-dramaturgiai elem már a 35. kör környékén jelentkezett: hirtelen lufisra vette a formát mindkét kezem. Kicsit átvariálom a frissítést, és felhúzom a dupla kialakítású felső ujjrészét a kézfejemre, hogy felmelegítsem. Elég gyorsan normalizálódik a dolog.

Az idő baráti: csak némi eső, de kellemesen hűs, néha napsütéses. Fel le húzom a felsőmet a karomon, és hálát adok, hogy volt annyi eszem, hogy nem rövid ujjúban vágtam neki a versenynek.

A chipes körmérés kicsit macerás (minden körnél használni kell a chipet), de egy idő után nem akaszt meg különösebben, ráadásul van 1-2 másodperc arra is, hogy az eredmény kijelzőre pillantsak.

Aztán egy idő után már csak hagyom, hogy vigyen előre a lendület, csak a körszámlálót figyelem. 

Egyik Kör a másikba gabalyodik. A 10. után már tudod, hol vannak a padkák, a lehullott levelek, hol a felfestés, hol nem hallod már a szpíker hangját.

Ahogy átfutok az 50. körön behúz az agy, hogy már nem sok van hátra, holott tudnom kellene, hogy pont most van a legtöbb hátra. Itt már parancsolni kell, hogy ne álljak meg, ne beszéljek feleslegesen, ne legyen alibi-pihenés és frissítés. 

Nem nézek oldalra, nem akarom látni, mi van a pálya szélén.

És a pillanat, amikor Kriszta elért oda, amit jósoltam neki. A 42. km-nél:

Öröm és futás. 

Az utolsó kör lendületesen szépen befejezve. 5.57 környékén kiszállok 58 km-rel. A háromperces ezrek valószínűleg nem most fognak kiszökkeni a lábaimból.

És a pillanat, amikor a 40 feletti korosztály első helyezettjét szólítják. Vigyorog, mint a vadalma. Aztán kapja is a lecseszést, hogy nem pózolt megfelelően a fotósnak. Mi lesz így az utókorral? Még szerencse, hogy Melcsi azért lőtt pár képet.

3 év futás. Egy tök átlagos ember. Egy cseppet sem átlagos szerelem. Merhetek-e ennek örülni? Elhihetem-e, hogy ez Én vagyok?

Csak nézem a képet, és hangosan mondom: Én állok középen? Én állok középen!